Caragiale bohózatszerű társadalmi szatírájából a Mohácsi testvérek mind a bohózatot, mind a szatírát megpróbálják komolyan venni, a koncepció beszédes: a Román Gárda tagjainak az élete nem csak játék és mese, egyrészt van egy lista, amit titokban kéne tartani a kormány csahos rendőrkutyái előtt, másrészt van egy feleség, aki legalábbis nem nézi jó szemmel sem ura mozgalmi tevékenységét, sem azt, hogy bájos húga a ház körüli férfiak ostromát provokálandó fürdőz álló nap a házban, ebből persze háború lesz, nem kérdés. Az sem kérdés, hogy a jelentős önérzettel bíró, ám egymással világ-, pontosabban érdeknézeti különbségben fennálló hazafiak a végére megtalálják érdekeik közösségét, és a kormánypárt mindent átölelő karjaiban találnak menedéket és közös nevezőt. Mindezenközben azonban sokszor ütköznek a fentebb említett bezárt (vagy éppen bezártnak mutatkozó nyitott, bár néha fordítva) ajtónak, rekednek ablakon kívül, tévesztenek össze ezt azzal, azt meg ezzel, Feydeau és Marivaux is megnyalná mind az összesen húsz ujját a zűrzavar okán, de ha egyszer ez a darab címe, akkor ezt így kell csinálni, gondolhatták a Mohácsi fivérek, semmiképpen nem jogtalanul, bár a zűrzavart a színház technikája némileg nehézkesen követi le.
A gond azzal van, hogy a színészek egy része is Feydeau-ba oltott Marivaux-t játszik, időnként az elkerekedett szemek, túlzó hangsúlyok vannak szerepnek hívva, főként az elején, mintha rá kéne pakolni valamit, pedig nem kéne pakolni, elég lenne eljátszani, nem vélem érteni a súlyos markír okait, még a csillogóan dühödt és kreatívan tevékeny Vetát formázó Bánfalvi Eszter is beleesik a túlzásba, amit Mertz Tibor Dumitrachéja látszik diktálni, mintha Mertz sokáig kétségbeesetten kikiabálna az amúgy markánsan magába feledkezett figura mögül, hogy „én valójában nem vagyok ilyen hülye, csak játszom”, ami teljesen felesleges, hiszen színházban vagyunk, és tudjuk ezt, és eszünkbe sem jutna az összeesküvés-elméleteket magáévá tevő, önnön okosságában feltétlenül hívő, lapaj Dumitrachét az amúgy pedáns és elegáns színésszel azonosítani, és e gesztus azt akadályozza meg, hogy elhiggyük a szerepnek, hogy ő ő. Tulajdonképpen a Kárpátok Üvöltése című lap terepmunkát végző kémriportere, Rică Venturiano szerepében színre lépő Bajomi Nagy György megjelenése rázza helyre ezt a problémát, aki szerencsére feltétlenül és teljesen belehelyezkedik a totál önző, ravaszan hülye újságíró figurájába. Sodró Eliza önmagát nagy kilátásokkal piacra helyező Ziţát formáz. Orosz Róbert nem igazán tud mit kezdeni a bonyodalmat hátulról okozó Chiriac szerepével, primer szövegillusztrációt játszik, aki mindig reagál és nem okoz, és nem tudom, kinek az ötlete nyomán sokszor nevezi a nyílt színen baromi nagynak a riportert, ami „belső poénnak” olcsó, külsőnek meg értelmetlen, pláne hogy kétszer is elmondja. Endrődy Krisztián Ipingescujáról annyi mondható el, hogy Dumitrache famulusaként árnyékként követi Mertz Tibort a színpadon.
Jócskán várni kell, hogy a dolog beinduljon, és a szatíra csak kevés meggyőződéssel, a bohózat szerencsére határozottabban és korábban (bár az optimálisnál jóval későbben) szerez érvényt magának a színpadon. Ami miatt mégis végig adódik lehetőség a nevetésre, hogy a harsány alaptónust szinte végig egyensúlyozza Kovács Gergely Spiridonjának üdítő jelenléte. A folytonos megalázást és gazdáinak totális idiotizmusát hidegvérrel tűrő, magányos, elárvult burleszkfiguraként bölcsen (értsd: másképp hülyén) tűrő, a darab ritmusára és tónusára folytonos szerencsés behatással bíró inas finoman és nagystílűen, alázattal és kitartóan ellensúlyoz, aláhúz, minősít, értelmez és viszonyít, és nélküle ez az előadás sokáig talán nem is működne egyáltalán.
Ha az arányok és színek végig olyanok lennének, mint a szerencsétlenül hosszú, egyvégtében két és negyedórás produkció második felében, összességében is felhőtlen esténk lenne, és nem keresgélnénk sokáig a kulcsot.
_(2014. május 13.)_
