A színművészeti padlásterében vagyunk, ahol az előadás rendezői instrukciókkal kezdődik: 1) a fiúk és a lányok két külön csoportra kell, hogy osztódjanak, 2) mind a két csoportban van egy vezető, őt kell majd követni, 3) járkálós előadás lesz, úgyhogy aki kér széket, az vegyen el. Ezután egy óriási cincogó sárga egér invitál minket a színházterembe. Sok előadás szenved attól, hogy nem tudja létrehozni magának azt a közeget, amiben a története könnyen átélhetővé, magától értetődően érdekessé válik, de itt ezzel nincs gond: Szalai Sára rajzfilmesre festett, papírból kivágott berendezései és kellékei Szlávik Juli élénk színű, játékos jelmezeivel együtt – no meg az óriás, cincogó, sárga egérrel – gyorsan megteremtik azt az atmoszférát, amiben aztán már könnyen otthonosan kezdenek mozogni a jelenetek. A boldog tudatlanság és őszinte rajongás, vagy másként: a szenvedély és a felhőtlen szerelem első lépései megtörténnek.
Colin gazdag, hogy honnan van a gazdagsága, nem tudni, de magától értetődően viseli ezt a helyzetet. Egy nap arra ébred, hogy úgy igazán szerelmesnek kéne lennie, és ehhez a lelki és az anyagi tőkéje is bőven megvan. Inasa, Nicolas arisztokratikus felsőbbrendűséggel és szolgai alázattal uralja a konyhát, virtuóz konyhamester. A rajzfilmes közegben bájos abszurditással folynak a dialógusok, a szerelem egyre mélyebben lakja be magát valamennyi szereplő szívébe, hogy aztán a romantikus idill elkezdje kíméletlen útját a szorongató valóság felé.
Colin megtalálja Chloéban azt, amit keres, és ezzel az élet értelmét találja meg, az egymásra találás pedig kölcsönös. Mindent betöltő és kitöltő, teljes és megbonthatatlan a szerelem. És a szerelemből táplálkozó szenvedély tölti ki úgy Colin, mint barátja, Chick életét, aki igaz, Jean-Sol Partre filozófusért ég, de legalább ugyanolyan hatásfokon, mint Colin Chloé iránt, Jean-Sol Partre pedig legalább ilyen elánnal szereti saját magát, Nicolas a konyhát, Alise pedig Chicket. Igazából a szereplők semmi mást nem is csinálnak, csak a szenvedélyüket élik, és ez tökéletesen légmentesre zárja az életüket. Boris Vian ennek a szenvedélynek, az önsorsrontó érzelmi cunaminak állít templomot, Fehér Balázs Benő rendezése pedig a Mennyországtól a Pokolig vezeti végig az előadást, egyre inkább fókuszálva a tétre: hogy ebben a szenvedélyben mi mégis hogyan égünk hamuvá. Mert önmagát felemésztő tűz ez, de csak miután maga körül minden egyebet fölégetett.
Fehér Balázs Benő rendezése koncepciózusan építi fel Fekete Ádám dramaturggal azt az ívet, ami a rajzfilmtől a rögvalóig tart, és bár a premieren még nem teljesen zökkenőmentes az átvezetés – a stilisztikai átbillenés nem tiszta, a szürreális világban még idegenül hangoznak drámai mondatok, a drámai fordulat után pedig a visszatérő burleszk-hangvétel tűnik inkoherensnek –, mégis sikerül Boris Vian táguló-szűkülő expresszív szürreális lüktetését teljesen hétköznapi színházi eszközökkel megfogalmazni. Nincsenek felesleges vizuális effektek, színészek vannak, mondatok, terek és célorientált jelmezek, amiknek a dinamikus használatával sikerül elérni, hogy az utolsó jelenet már valóban velünk történjen: az elkerülhetetlen tragédia utolsó fájdalmas jelenete a Rókus kórház melletti kis parkban játszódik, és ez nem üres, hatásvadász posztmodernkedés, hanem az eltelt több mint két óra egyetlen lehetséges befejezésének tűnik. A kijózanodás elkerülhetetlen, arra pedig csak ma, itt és most van lehetőség.
Bán Bálint Colinja pedig olyan múlhatatlan gyermeki hittel zokog még a kórház kertjében is, hogy képtelenség pálcát törni felette, hiszen egyfelől tökéletesen igaza van, mert azzal vált eggyé, amivel mindenki akar: a tökéletes szerelemmel; másfelől viszont ostoba módon elvakított ez benne mindent, Bán pedig ezt a feloldhatatlan ellentétet gyarlóvá és emberivé tudja tenni. Bach Kata Chloéként a szenvedély - talán túlzottan is - tiszta ikonja, Nagy Dániel Viktor minden pillantása és mozdulata egy-egy érzéki selyemszál Nicolas és az étel között, Rada Bálint (Chick) a középszerű értelmiségi rajongásának ártatlanságát intim sorsdrámává tudja tenni, ahogy Szilágyi Csenge (Alise) is finom eszközökkel jut el a féltő szeretettől az ebből egyenesen következő, őszinte, magatehetetlen gyilkos dühig. Fekete Ádám Jean-Sol Partre trash-filozófusa – az ő intellektusába szerelmes Chick – jelenségként és bullshit-szónokként jól funkcionál, de az önimádat vaskos megfogalmazásához már sokkal kevésbé erős. Kerkay Rita (Isis) outsiderként pontosan látja, hogy mi történik, és őszintén drukkol annak, hogy hátha működhet ez így is, de Bárnai Péter kissé zakkant Frászpirinje és látomásos Jézusa, valamint Fehér László egértől a papig ívelő pontos karakterskiccei is túlmutatnak az atmoszférateremtésben betöltött szerepüknél, Bíró Bencének és Pomlényi Attilának kevéssé fajsúlyos epizódok jutnak, de integráns részei maradnak az előadásnak.
A minden szinten remek társulati munka tapstalan ér véget. Nincs rá felület, Colin Jézus után szalad és eltűnik a Gyulai Pál utcában. A Vas utcában a ruhatár felé bandukolva Isis tűnik fel a kínai büfé előtt, de mintha a pap is felbukkant volna a Stáhly utca sarkán.
_(2014. március 21.)_
