Valahol Európában másfél nappal a bemutató előtt A szopottgombóc című bohózatot próbálják be a majdnem kész díszletekbe, de hamar kiderül, hogy nem csak a látvány szorul átalakításokra. Kisebb-nagyobb, önmagában uralhatónak tűnő színjátszói hiátusok mellett árulkodó jel, hogy a finiselő darab egyes részei a színészek mentális vakfoltjaira esnek. A bemutató ars poeticája letudni az éves kötelező közönségcsiklandozást, ami szemlátomást nem hozza lázba a rendezőt, karmesteri láz nélkül pedig minden további atomtámadás elleni tűzoltásnak bizonyul. Bizonyos társulaton belüli szerelmi viszonyok köztudatosulása mellett az is kiderül, hogy a rendező úgy kezdett bele egy új érzelmi szál szövésébe az egyik színésznővel, hogy a régit egy másik kolléganővel még nem varrta el. Ahogy a bemutatón a féltékenységek, félreértések és ad hoc vészforgatókönyvek a premierstresszel súlyozva össztársulati alkoholmámorba torkollnak, azt már hátulnézetből, a díszletek mögül láthatjuk. Ami innen nézve a totális széthullás (van, amikor színésznő híján a pánikrohamot kapó, félrészeg súgót cipelik be az előadásba neglizsében), az a képzeletbeli nézőtéren siker. A sokadik előadás – ismét szemből – végül aztán megmutatja, mi a teljes káosz, amikor komolyan vett feladat és motiváció nélkül a magánélet felkúszik a színpadra, és a szokásos froclizások helyett megoldhatatlan helyzetek egymásutánját szüli. Eközben utalások (például az egy évadban egy társulatra jutó Sirály-rendezések nagy számára), beszólások és a névazonosságok jelzik, hogy valahol éppen a Miskolci Nemzeti Színházban járunk.

Noha a Veszett fejsze a fenékbe szurkált kaktusszal és néhány alhasi poénnal tesz felé kitérő mozdulatokat, nem megy el a könnyűléptű szórakoztatás irányába (ahogy erre például sokkal nagyobb hajlandóságot és képességet mutat Puskás Tamás, Függöny fel! rendezése). Amerre igyekezni látszik – a színház helyzetét megmutatni itt és most, kívülről és belülről –, azt néhány jelentben telibe is találja. Azonban sem e koncentrált pillanatok közötti részt nem mindig sikerül kitöltenie, sem e jelenetek eredőjét nem tudja végül meggyőzően felmutatni.

Az egyik ilyen epizód, amikor Molnár Gusztáv és Zayzon Zsolt többszörösen nem tud napirendre térni egy elfittyedő műbajusz felett. A kiválóan ütemezett, hosszúnál is hosszabbra nyújtott jelenet minden érzelgősség nélkül teszi átélhetővé azt a színházi világot, ahol a személyes és szakmai egymásra fenekedések mögül evidenciaként bukkan elő a játékosság őszinte közössége. A másik sűrítmény, amikor végső kétségbeesésében a rendező mászik be a futó jelenetbe, és próbálja élőben elrendezni a logikai zátonyra futott helyzeteket. Ugyanitt van egy pillanat, amikor csak a rendező, a súgó, az asszisztens, a kellékes és az ügyelő maradnak a színen. A színészeket kirendező, nélkülük tehetetlen stáb rablógúnyában elénk merevedve sokkal több egy jó poénnál. Ezután a rendezői színház kritikájának játékos kimondása ezt a vizuális, színházi esszenciát egyazon aktussal szűkíti és magyarázza túl.

Annak ellenére, hogy a kettő közös nevezőjét alapvetően nem sikerül megtalálni, megszületik egy súlyosan elrajzolt, mégis valóságos társulat. Bohoczki Sára a rendezőjébe szerelmes asszisztenst tölti meg passzív-agresszív, ámde jogos sértettséggel. Fritz Attila fiatal kellékesként és Szatmári György korosabb ügyelőfigurája egymás múltja és jövője: a színház mint életforma, ami ellen Frici még hadakozik önmagában, azzal Szatyi rezignált bölcsességgel már megbékélt. Fabók Mariann, miközben Fabók Mariannt mint súgót alakítja, meggyőzően mutatja fel a szürkeségbe bújó félénkség és az alkohollal kioldódó, parttalan libidó közös eredetét. Szegedi Dezső Dezsője: az idősödő, alkohol-, hallás- és memóriaproblémákkal terhelt színészfigura – éppen csak felvillantva a drámai súlyt - elsősorban a komikumból épül. Egyformán pontos munkával illik a sorba Jancsó Dóra intelligensen szenvtelen, és Märcz Fruzsina imbecil szintű elvarázsoltsággal és könnyen elmozduló kontaktlencsével megvert színésznője. Zayzon Zsolt kocsmamély orgánummal és messziről is érezhető rezonanciával játssza be a kőbunkó egyszerűség, az ezt leplező látszat és a rendező alá smúzoló kisstílűség metszetét. Molnár Gusztáv félénken jelentéktelenre és empatikusra formált színpadi Gusztija néha eltűnik a sokaságban, máskor váratlanul előbukkanva ismét súlyt ad a figura súlytalanságának. Ullmann Mónika - meglehetős humor- és karakterérzékkel - unott fáradtságból és meggyőződéses nemtörődömségből épít fel egy olyan színészfigurát, aki kétségek nélkül marad érintetlen bármilyen vészhelyzetben. Gyuriska János rendezői figuraként megoldja az előadás fő súlypontjának a szerepét. Életre kelt egy szakmai kihívás hiányában a színészi rutinok, vígjátékpanelek és kincstári figyelmesség mögé kényelmesedő színdarabgyártót, aki az éppen készülő előadás helyett inkább szerelmi ügyeit rendezi. Miközben valami (elemi színházi tisztesség, szakmai önérzet vagy egyszerűen csak a munkaköri kötelme) mégis a rendezetlenség rendbetételére készteti.

Az első felvonás koncentrált, a komikumot és a játszó társulatot is megalapozó, telt komótossága után a második rész mintha nem találná a saját hangját. A párhuzamosan futó történések életszerűsége, és a bohózatosodás játékai nem erősítik, hanem inkább kioltják egymást. Úgy maradunk le poénokról, hogy a felvonás lendületét a poénkodás hivatott adni.

A harmadik részben a nyílt színi színpadi katasztrófa és az utána magára maradt stáb képe a semmi közepén hadonászó rendezővel végül ismét összerántja az előadást. Ezután a játszók a képzeletbeli színdarabtól kicsit ellépve, azt leleplezve felteszik azt a kérdést, amit az előadás maga kevéssé tudott: mi, a Miskolci Nemzeti Színházban miért csinálunk színházat? Végezetül az utolsó utáni pillanatban, a rivaldába felsorakozó színészek és a valódi stábtagok ezt a leleplezést is leleplezik. Annak kimondása, hogy az előadás figurái csak nevükben azonosak velük, lehet egy eltoló gesztus, hogy a kérdés súlyát a miskolci színházról általában a színházra terheljék, és lehet egy újabb játék, ami ismételt befogadói leleplezést kíván. Ez utóbbi esetben már csak az a három kérdés marad, hogy hány éves a kapitány, és mikor.

(2014. május 11.)