A rendező által tervezett tér is azt sejteti, hogy nem egy békebeli általános szerelmi sztorit fogunk látni. A díszlet földrengés sújtotta tájat idéz, a kis fogadó tulajdonosa gyakran megbotlik a feltöredezett csempékben, a mennyezet majd le akar szakadni: az egész sivár és minden romantikus manírtól mentes. Nem is áll igazán jól az előadásnak, hogy Valló a darabban végigvonuló Hamupipőke-hasonlat mesei atmoszféráját az ajtók lágy dallamokra való nyitása és csukása által akarja megteremteni, ez sokkal hamarabb válik idegesítővé (nagyon sokszor nyitódik és csukódik az ajtó, nagyon sokszor...), mint meseszerűvé. Benedek Mari jelmezei pedig ehhez a stilizált térhez adnak reális, főleg 21. századi, és csak kicsit 20. századi ruhákat. Mégis: a színpadon alapvetően annak rendje és módja szerint bonyolódik az aranyos történet, amelyben Irma, az álmodozó cselédlány beleszeret Siposba, a fogadó marcona mackójába, és mindent megtesz azért, hogy Sipost kivonja Adél, a fogadósasszony számító karmai közül. A fókusz a naivságon, a romlatlanságon és a szépségen van, a szereplőknek nincs kétségük afelől, hogy mi lesz a vége, pedig a szerepeknek lenne, és itt csúszik el az este.
Szerémi Zoltán Sipos ura ugyanis bármennyire is kedvesen tud goromba lenni az elején az őt rajongva szerető Irmával, az első pillanattól az utolsóig enged a fiatal lány tiszta lelkének, annak ellenére is, hogy a szívének egy darabja (egzisztenciájának és becsületének pedig még nagyobb része) a fogadósasszonynál van, akinek hosszú évek óta szeretője. Az Adélt alakító Nagy Cilivel nem mutatják meg azt az utat, ami a gyűlöletig vezetett, kettősük mindig az aktuális érzelmeket, megvetést, sértődöttséget, gyűlöletet, szeretetet mutatja, de nem keveri ezeket, pedig a darab valójában sokkal inkább róluk, semmint Irmáról, a rajongó naiváról szól, itt ugyanis a ráció és a könyörtelen valóság harcol az érzelem és a szenvedély világával, és kérdés, hogy ezek harca mennyiben valódi és mennyiben kívülről befolyásolt, vagy altestileg generált. Mindebből komplex képeket nem kapunk, Szerémi is és Nagy Cili is végig tartja az alapfigurákat, és főként csak a pillanatnak megfelelő primer érzelmekkel ruházza fel őket. Csonka Szilvia Irmájánál ugyanez előnynek mutatkozik: a színésznő a rajongást sztenderd állapotnak mutatja, és minden viszontagságos helyzetben ez adja Irma erejét, Irma pedig így marad patyolattiszta, Csonka Szilvia jó ízléssel kerüli el a helyzetekben meglévő giccsre alkalmat adó lehetőségeket. Kálmánchelyi Zoltán Császár Pálja – az idősödő Adél fiatal szeretője – se nem ficsúr, se nem igazi szerető, de inkább az eldöntetlenség, mint az árnyaltság érződik rajta. A szerelmi négyszöghöz kapcsolódó epizódok közül Alberti Zsófi utcalánya, Keczeli Ilona hordoz magában impozáns ellentétet: a repedtsarkú fizimiska intelligens belsőt takar.
Valló Péter rendezése nehezen indul, és végig nehezen találja a modern külső a kopottas belsővel a találkozási pontot. Az első felvonás még bágyadtan festi fel a szerelmi négyszög konfliktusait, a második részben Sipos és Adél érdeklagzija, amiben mindketten egymás előtt nyíltan dobják kukába életüket, már több izgalmat rejt magában: mind a menekülés kényszere, mind a keserű lemondás, mind a megalkuvás érezhető konfliktust teremt a színpadon, a harmadik felvonás pedig a lassúdad ütem ellenére is felszínen tudja tartani a konfliktusokat: és miközben úgy tűnt, hogy a lagzin minden megalkuvás megszületett, kiderül, hogy a java csak azután jön. És ha az előadás el tudott volna valóban jutni odáig, hogy kiderüljön, Sipos urat Adél mindvégig igazán és szívből szerette (Molnár csodálatra méltó egyszerűséggel sűríti bele mindezt egy papucsba), akkor lenne igazán nagy bukás az, hogy egy olyan jó embernek, mint Sipos, be kell érnie a tartalmatlan rajongással, ami minden együgyű tisztaságával együtt is érzelmileg mérföldekkel színvonaltalanabb, mint eddigi szerelmi élete volt, de karizma híján Adél megalkuvása a fiatal dzsigoló felé sem olyan súlyú, mint amilyen lehetne.
Szerelem itt? Hol? Vagy még inkább: hogyan? Minden szerem látszat, érdek, vak vagy ösztönös. És ha van, akkor is eldobjuk. Szóval, kiábrándult mű Molnár darabja, igencsak kiábrándult.
Valló nem hurráoptimista happy endje nem színtiszta happy end, és ezzel legalább egy kicsit nyitva hagyja az ajtót azok előtt, akiknek gyanús lesz ez a képlet. Már az is valami, hogy egyáltalán a gyanú árnyéka nincs kizárva a nézőtéri büfébe, de nem kellett volna túl sok ahhoz, hogy ez az árnyék ne csak a kulcslyukon kukucskáljon be, hanem arcátlanul tobzódjon a rivaldában. Vagy legalább szemérmesen.
_(2014. május 13.)_
