Jókai Mórnak a Baradlay családról szóló, párhuzamos szálakon futó, az 1848-49-es eseményeket feldolgozó regényéből gyakorlatilag minden fontosabb cselekményrészletet megkapunk. Egyértelmű az évszázados elvekből és családi hagyományokból táplálkozó, kegyetlen apai hagyaték súlya – aminek aztán Baradlayné a szöges ellenkezőjét hajtja végre. A testvérek Szentpétervárról és Bécsből Magyarországra vezető útjának nyoma sincs az adaptációban, de közben a szerelmi szálak javarészt stabil lábakon állnak (legalábbis Richárd és Edit románca, valamint Jenő Alphonsine iránti totálisan vak szerelme, azonban Ödön és Aranka kapcsolata két mondattal meg az esküvő említésével van letudva), fokozatosan bontakozik ki a Plankenhorst család érdekorientáltsága, a Baradlay család ellenében bennük társra találó Rideghváry Bence ügyeskedései, és a forradalom is érzékletesen borítja el az eseményeket. Böhm György és Korcsmáros György színpadi változata egyedül az időkezelésben válik abszurddá: emberek egyik jelenetről a másikra bukkannak fel több száz, több ezer kilométerre odébb – pont, mint a Trónok harcában. Sőt, az adaptációban mintha érzetre sem létezne az idő, ami leginkább a valós viszonyok hiányának tudható be, ezáltal pedig olyan, mintha nem történne semmi.
Közben Böhm György rendezése igyekszik mindebből előállítani egy sodró, jól konzervált érzelmekkel feltöltött, emészthető 19. századi történetet. Mondjuk ehhez elkelne pár kreatív hatáselem, de Bátonyi György sötét és szürke elemekből álló díszlete jobbára csak a helyszínváltozásokat képes jelezni (az egyetlen tettenérhető ötlet a gyász miatt feketébe boruló bútorok a Baradlay-házban). Túri Erzsébet jelmezei színesen, társadalmi rangot jelző szabásokkal könnyedén korhűek (egyedül Alphonsine egyik zöld kalapja és felsője tűnik furcsának: egy pillanatra úgy hat, mintha kobold lenne a bárónő).
De mindez nem válik meghatározó elemévé a produkciónak, pontosabban nem válna, ha a szereplők között megjelennének valós viszonyok és szándékok, és a színészek javarészt nem az elhangzó szövegek illusztrálásával lennének elfoglalva. Józsa Richárd Richárdjáról abszolút hihető, hogy léteztek elszánt, nagy hévvel közlekedő, igazi, tökös magyar huszárlegények. A színész abszolút emberi léptékben adagolja karaktere drámai érzelmeit és mély lelki viharait, közben képes mindvégig férfias maradni, annak minden közhelyével együtt. Mikola Gergő legkisebb testvére naiv, egyszerű, igyekvő és tisztességes, már a színész színpadi jelenlétéből érződik, hogy Jenőnek nincsenek nagy tervei, csak megfelelni igyekszik az elvárásoknak. Wunderlich József Ödönje leginkább sodródik az eseményekkel és vívódik érzelmeivel, Egri Márta Baradlayné szerepében jószerével semmit nem képes megmutatni a kemény, sziklaszilárd, a férjével önfejűségben abszolút versenyben lévő asszonyból, ami által valós tekintélye sincs a figurának, ez pedig alapjaiban kérdőjelezi meg, miért követik őt az emberek, és alapjaiban kérdőjelezi meg magát a drámát, illetve annak gyújtópontját is. Rátóti Zoltán kizárólag Rideghváry modorosságát képes felmutatni, a fondorlatos ügyeskedések mögött nem fedezni föl a gondolatot, Darabont Mikold pedig olyan mértékű átéléssel adja át Alphonsine érzelmi cunamijait, hogy abból több évtizedig elélne a komplett brazil szappanopera-ipar és ennek kapcsán hatékony partnerre talál Vidákovics Szláven Ottójában. Kulcsár Viktória tekintetében ott van az elcsábult Edit, Stenczer Béla Pál úr szerepében működtetett vérbő túlzásai bumfordivá, ezáltal mulatságossá teszik a karaktert.
Valahol az első felvonás vége felé egyszer csak a magyar katonák dalra fakadnak, és eztán így tesznek minden felbukkanásukkor – hagyjuk, hogy az előadás szempontjából ez mennyiben következetes, egyszer csak megtörténik. És sikerülne is általa fenntartani az érdeklődést, befogadhatóbbá tenni a sztorit, hiszen Tolcsvay Béla eklektikus, magyar népdalmotívumokat, popos dallamokat és szintetizátor-effekteket keverő szerzeménye erre alkalmas lenne – már csak azért is, mert olyan néha, mint némely egyszerűbb hollywoodi filmzene –, ha nem lenne néha annyira műanyag hangzása, és a rendezés nem csak a színpad átrendezése alkalmából használná. De legalább ez egy gesztus hozzánk, nézőkhöz.
Az igyekvés, ami kreativitás nélkül aligha tud testet ölteni, a legjobb pillanatokban is csak a karakterek valamint a regény közhelyeit és felszínét képes felmutatni (a közhely-felmutatás tetőpontja, amikor a Petőfire maszkírozott Ödönből egyszer csak, mély átélések közepette kitör a Nemzeti dal musicalváltozata). Végig ott a lehetőség, hogy valós viszonyok és szándékok által mindez feltöltődjön tartalommal, mindezek hiányában azonban marad az igyekezet.
(2014. március 18.)
