Ari-Nagy Barbara dramaturg pedig pontosan érzi, érti ennek a finom egyvelegnek a határait és játékszabályait, minden figurán érezhető, hogy éppen mi lenne a célja, éppen mi a hangsúlyosabb benne, és ugyanez igaz a jelenetekre is. Szóval: darab és elemzés szempontjából tulajdonképpen minden adott egy tartalmas, többsíkú, némi melodrámával megfűszerezett esti kalandozáshoz.

Könnyű elmélyülni Johannes Rosmer életében, akinek felesége egy napon leugrott egy hídról és öngyilkos lett – nem volt beszámítható, állította róla mindenki. A férfi már felesége életében is könnyen megtalálta a közös hangot Rebekka Westtel, akivel a szerencsétlenség után majdhogynem kettesben maradnak a családi birtokon. Rosmer szemezget a politikai pályával is, és bár közeli barátja, Kroll elkötelezett konzervatív, a maga szögletességével és betonba vésett elvárásaival, Rosmer úgy dönt, hogy Mortensgardékhoz, a szabadelvűekhez csatlakozik. Indul is a mocskolódás az egyik oldalról, a másik oldalról meg mondogatják a feltételeket, közben meg csak kiderül, hogy West kisasszony nem is olyan szépen és tisztán toppant be a Rosmer család életébe. Működni látszik a közhely is, hogy férfi és nő között nincs barátság. Aztán jön még gyilkosság, vérfertőzésgyanú (nem, nem derül ki, hogy Rebekka Rosmer testvére), hazugságok, érzelmi zsarolások, szóval elég sok minden tiszteletét teszi a színen. Mégis, a konzervatív és a liberális eszmék hangoztatása csak nem kerül egymással konfliktusba, és bár minden mondat tökéletesen alkalmas lenne ahhoz, hogy hozzánk szóljon, mégis minden pillanat távolinak tűnik, az energiák valahol a színpad mélyén maradnak tőlünk messze. Szinte érdektelenül messze.

Mintha a koncepció nem erről a darabról, erről a szövegről és erről a témáról szólna, hanem egy előadásról, aminek megvalósításához most éppen Ibsen Rosmersholm című darabja akadt alanyként (mert a pontos elemzés csak érzet, ami a világos konfliktusokból adódik, de egyáltalán nincsenek ezek kijátszva). Kétségtelenül jól néz ki a színpadot átszelő, romos függőhíd, a súlyos és recsegő fapadló, a játékteret szegélyező szakadék, ami hol patakként, hol útként funkcionál, a hátsó, napszakok színeiben pompázó vászon (díszlet: Boros Lőrinc), és alig erőltetettek Horányi Júlia általános, a karakterek bizonyos alapvető jellemzőire koncentráló ruháin átszaladó vörös csíkok (gondolom valami olyat akar jelenteni, hogy az illető sebzett). Impozáns és hangulatos a látvány, a sound design misztikus, ajtórecsegő és patakbugyogó effektjei pedig egy igazi thrillerről adnak számot. De hiába a különleges hangulat, ha az ablaknyitást, meg a patakcsobogást jelző hangbejátszás már harmadjára is idegesítő, pedig végigkísérik az estét.

Mindez csak annak köszönhető, hogy az előadás egyes elemei egyáltalán nincsenek összhangban egymással: a szimbolikus mozdulatok, a konkrét effektek, a műfajiságot jelző látvány nem találkoznak középen, egy nagy egészben, hiszen lényegében hiányzik az értelmezés, ami összekösse őket. Így meg gyakorlatilag minden önmagát jelenti, mögöttes nélkül a színészek meg finoman szólva is nehéz helyzetben vannak. Bohoczki Sára igyekszik titokzatossá, kiszámíthatatlanná, elfojtott érzelmi viharokkal telivé változtatni Rebekka West lényét, de a gesztusokból és szándékokból valahogy nem rajzolódik ki egy nő, hanem sokféle figura ilyen-olyan magatartással – ugyanúgy nem lesznek egésszé, ahogyan maga a produkció sem. Zayzon Zsolt töprengő és heves Rosmer, de a karakterből hiányzik a naivitás, a valós változtatni akarás, a látható arcjátékon kívül igazi elszántság, aminek következményeként a darab alapkonfliktusa kap gellert – mondjuk nehéz úgy ábrázolni a változtatni akarást, hogy nem tisztázottak az alapok. Gáspár Tibor rafkós, elszánt, agresszív és ijesztő Kroll, de a szélsőségek felé hajló figurában nincs semmi szélsőséges, a színész mindent logikusan, következetesen épít fel – innen félelmetessége. Harsányi Attila Mortensgardja egyáltalán nem az a megváltóként emlegetett szabadelvű pártvezér, akire számítanánk, sőt, a színész fegyelmezettsége, megfontolt visszafogottsága azt a hatást kelti, hogy ez az oldal, ha lehet, még rosszabb, mint ahonnan Rosmer elmenekült – a színész pedig két mozdulatból hozza ezt a váratlanságot. A Kroll és Mortensgard közötti ellentét pedig végre izgalmas feszültséget teremt.

Az ember magára marad, nincs értelmes, vállalható választási lehetősége. Ez a felvetés lehetne akár aktuális, ahogyan annyi más pillanat az előadásban, de Szőcs Artur rendezése egyikre sem fekszik fel, nem játssza ki a bennük rejlő lehetőségeket, hanem jóval a darab szövege és szituációi felett marad – emiatt aztán az előadás sokkal hosszabb is önmagánál. A nézőtér fölött végződő, játszóteret kettészelő függőhíd sem segít a dolgon. Ott van fölöttünk, minket lenn hagy, a szakadékban. De nincs mire felnézni.

(2014. május 22.)