Dehát ez a színház lényege, és a színház nem kémiai kísérlet, hogy a konyhában megismételhető legyen. Pedig Vidovszky György mintha csak Öveges professzor klasszikus kísérleteit vette volna alapul a kecskeméti Ciróka Bábszínházban bemutatott Hamupipőke előadáshoz... Melyik háztartásban ne akadna egy darab csomagolópapír? Néhány kályhacső? Pár nejlonzacskó? A Ciróka társulata ezeken keresztül élteti a mesét, konkrétan Hamupipőkét egy fehér vastagabb csomagolópapirossal jeleníti meg Nyirkó Krisztina, de szerepet kapnak kukák, dobozok és egyéb tárgyak is. A háztartási hulladék nem mindig az, aminek látszik, és ebben egylényegű a színházzal: a színészek lelket lehelnek ezekbe a dolgokba, és elmesélik a mesét, no igen, a kupakok magok, a cipő meg szalag, és semmi nem úgy van, ahogy, de mégis pontosan ez. Vidovszky nem (csak) a Hamupipőkét meséli el, hanem egyrészt mesél a családi hierarchia problematikájáról, igazságosságról és igazságtalanságról, másrészt – és ez a fontosabb ezúttal – színházat olvasni tanít. Azt próbálja jelezni pedagógusnak és gyereknek, hogy az ő fantáziájuk része a játéknak, hogy a tárgyak mögé az ember viszi a lényeget, és ezzel, harmadrészt, valami nagyon fontos emberi alapvetést is képvisel.
Gimesi Dóra átiratában a mese egyszerű, szinte mai nyelven szól, ha a herceg nem herceg lenne, hanem valami mai akármi, akkor még konzekvensebb lenne a dolog, de a mesének is adni kell valamit, ha már. Ettől még pontosan érthető az agilis mostoha (Makra Viktória) saját lányait jobban szerető képmutatásának, külcsínorientáltságának zsigeri randasága, desőt ok-okozati összefüggés is megjelenik jellem és cselekvés között. Meg hát a nevelés különbözősége is jelez: egy szerető apa és egy jégcsaphideg anya gyermekei között bizony lesz szakadék, értetlenség és szeretettelenség. De a valódi értékek megtalálják a helyüket, a boldoganélés és megnemhalás ezesetben messzemenően indokolt, és csodálatos, hogy a tanulságot sem vonják le a gyerekek helyett az alkotók, Vidovszky egyszerűen, tagoltan, érthetően mesél, és az alsótagozatos közönség bizony bírja a bő másfél órát, annak ellenére is, hogy meleg van, figyelnek, mert az ő nyelvükön szól a mese, még ha nem is minden ötlet ugyanolyan frappáns.
Az előadás olyan dolgokat ötvöz, amelyekre ellentmondásként szokás tekinteni. Tárgyak (tervező: Mátravölgyi Ákos) zenélnek (zene: Monori András) és animálódnak (koreográfus: Gyevi-Bíró Eszter), a színészek (az említetteken kívül Szörényi Júlia, Fülöp József és Ivanics Tamás) lelkesen hol élő bábként használják a tárgyakat, hol átveszik a helyüket, fennakadás és probléma nélkül, finoman és gördülékenyen, hol varázsolnak, hol rajzfilmet csinálnak (az egyik jelenetben szinte a Kengyelfutó gyalogkakukk zseniális mozgáskombinációi idéződnek meg a színészek által, hát, legalábbis zseniálisan). Egy-egy ismétlés túlzó, az illemtanórát felvezető mondóka egy ponton túl idegesíteni kezd, bár néhány gyermek nagyon nevet rajta, ahányszor felhangzik.
Másnap, amikor hazaérek, a tálkában a rózsaszín kupakok továbbra is fenn úsznak a víz tetején, míg a többi valahogy lekerült az edény aljára. Csodálkozva nézem. N. csak mosolyog, amikor kérdezem, mit csinált velük. Nem kérdezek tovább, elhiszem, hogy működik a varázslat, és én is mosolygok. Mégis mi vagyunk a Hamupipőke.
_(2014. június 10.)_
