Argan éjt-nappallá téve szenved valamiféle betegségtől, amit nyilván nagyon szerethet, mert amikor véletlenül ugrik kettőt örömében, akkor rögtön utána rákezd a kényszeres sántításra. Ha egy hónapban csak negyven beöntést kap, megijed, hogy beteg lesz, mert az előzőben hatvanat kapott. Van epebaja, gyomorbaja, meg néha émelyeg, meg mindenféle furcsaságot érez, amit csak el lehet képzelni. Úgyhogy Purgó, az orvosa, szinte naponta jár hozzá, drágán osztogatva a jó tanácsokat. Argan annyira orvosfüggő, hogy kitalálja: hozzáadja lányát, Angyalkát, orvosa fiához, Tamáskához, és akkor majd családilag fogják őt gyógyítani. Angyalka persze szerelmes egy fiúba, Cléante-ba, ő meg viszont, van is nagy felhajtás, amikor az orvoscsalád lánykérőbe érkezik, a végére már a komplett ház Angyalka szerelmi életét ápolgatja, hátha összejön neki a nagy ő, hátha enged a rigorózus vénember, és nem kell a lánynak összekötnie az életét egy csökött, köszöntőszövegeket vesszőre pontosan felmondó férfihoz.
Akadnak jól kitalált figurák egy jól működő történethez. Lukáts Andor minden rezdüléséből Argan betegségét sugározza, ami sokkal inkább az agyában található, mint bármely más, gyógyított szervében. Lukáts alakításában a képzelt beteg őrülete abszolút életszerű, már-már hétköznapi, pont e természetessége miatt köti le annyira az embert – a színész fel is dob sok lehetőséget: hogy ez csak egy rigolyás vénember, vagy hogy tényleg van valami a betegségében, valami végzetszerű, de egyiket sem ragadja meg a produkció. Rada Bálint egészen a talajig cibálja a szerelemtől a föld felett két méterrel járó Cléante érzéseit, aminek köszönhetően a néző feltétel nélkül elfogadja, hogy ez a srác csakis ebbe a lányba lehet szerelmes. Chován Gábor remek ritmusérzékkel és ostobasággal támogatja meg Tamáska infantilis figuráját, ettől aztán nagyon szórakoztatóak megszólalásai. Marton Róbert kitalált és kidolgozott gesztusok által igyekszik realitást adni Polichinelle-nek, az univerzális, zenét oktató és színházat csináló művésznek, amitől olyan érzése van az embernek, hogy az előadás belső jelenete szól valamiről. Urmai Gábor felsőbbséges Purgó, Molnár Csaba pedig higgadt, és a problémákra megoldást kereső Béralde. Hegedűs Barbara a szövegeket gyakorlatilag értelmezésmentesen elmondva, jelenlétből jelzi Angyalka érzelmeit, aki leginkább egy naiv, egyszerű kislánynak tűnik – az előadás nem értelmezi, miért Hegedűs játssza karaktere testvérét is, ahogyan azt sem indokolja, egyáltalán mi szükség erre a figurára. Tóth Ildikó mindvégig nagyon hangsúlyosan, keretek, korlátok és mögöttes nélkül túlozva hozza Toinette figuráját, aki ettől olyan, mintha most lépett volna ki egy általános iskola színjátszójából.
Egyébként többször is felmerül az előadás során, hogy amit látunk, csupán színjáték, de nem érezhető az ehhez szükséges mögöttes, így egyes gesztusok önmagukat jelentik, a humorosnak szánt ötletek meg szellemtelenek lesznek. Erre a kettős játékra alkalmas lenne az egyszerre klasszikus, egyszerre modern, jelzésértékű díszlet (díszlettervező: Fekete Anna) és az egy-két hangsúlyosabb elemtől eltekintve (például Béline erőteljesen világosabb öltözéke) inkább csak jelzésként szolgáló jelmez (jelmeztervező: Zelenka Nóra). De az egész csak nem válik sem játékossá, sem szórakoztatóvá (pedig erre ígéretet tesz a színlap), sem tartalmassá.
Mintha mindaz, amire fel kellett volna fűzni az előadást, végül kimaradt volna a produkcióból (dramaturg: Kárpáti Péter) – emiatt válnak egysíkúvá a figurák. És ezt a hiányt nem képes pótolni, amikor az előadás végén elmondják a színészek, hogy amit láttunk, csak színjáték volt. Semmit nem ír felül visszamenőleg ez a gesztus, nem lesz ízlésesebb a belső jelenet, amiben eljátszották, miként gyógyít egy orvos, nem került közelebb hozzánk a képzelt beteg, nem kezdett el szólni valamiről az előadás, és nem világosodik meg semmi – mert hát igazából nem is voltak kérdések. Pusztán kimondják: ez csak színház volt, képzelet – ne tessék komolyan venni. Ez rendben is van. Csakhogy amiről szólt volna, lényegében az is elmaradt.
(2014. március 29.)
