A válság szó szerint színpadra kerül egy bírósági tárgyalás keretében, ahol az osztály tagjai beperlik pár társukat – név szerint Fenyő Ivánt és Száraz Dénest –, hogy felrúgták szóbeli szerződésüket. Ugyan a jelenet végén a bíróság kimondja, hogy a szóbeli szerződés kötelezi a tagokat a részvételre, de egyáltalán nem tűnik ez végleges dolognak. Nem meggyőzőek az érvek sem, senki nem tudja, ki volt ott, amikor megállapodtak, senki nem emlékszik rendesen az eseményekre, mindenki önellentmondásba kerül, de mindenki köti az ebet a karóhoz: az elhatározás kötelez. Az a szép a jelenetben, hogy nincs benne igazság, nincsenek konstruált észérvek, nincs általános eredmény, valahogy életszerűen áll a színpadon, a maga megoldhatatlanságában és a maga vágyával, hogy az osztály – ha néha változik is egyes emberek véleménye – végigcsinálja ezt az elismerésre méltó vállalkozást. Hát itt vannak idén is, és konfliktusokkal, problémákkal, kétségekkel ugyan, de az előadás megszületett. Itt van Száraz Dénes is – még ha fizikailag nincs is a színpadon.

Bár az idei produkció sem mélyelemző, nem vájkál lelki bugyrokban, nem fest rétegzett ok-okozati hálót, valahogy (mégsem ennek ellenére) mégis őszintének tűnik, a maga sokoldalúságával mutat meg szeleteket Száraz konfliktusaiból, ahogyan ütközik a közeggel és ütközik önmagával. Ez pedig önazonosan passzol az előadás elejéhez, amikor Mészáros Máté azt kérdezi egy jelenetben: ha ilyen súlyos dolgot vágott hozzátok (egy jelenetet láttunk, amiben az előadás alanya olyan igazi mélyről jövően beszólt a barátainak), miért nem mentetek utána megkérdezni, hogy mi van? Aztán csak sorjáznak a mentségek.

De ahogy a többi jelenet sem, úgy ez sem dől el senki javára, a produkció egy percig sem mondja azt, hogy Száraz Dénes vagy az osztály a hibás abban, hogy nem volt közös hang. Pedig élmények vannak bőven: például amikor a társak szétinstruálják Dinit, vagy amikor egy nyári próbafolyamat kellős közepén kétségbeesésében Szombathelyen vonatra száll és hazautazik Érsekújvárra. Vannak hasonló történetek későbbről is: egy irtó ciki beszélgetős műsor, amiben Fenyő Iván és Kovács Patrícia faggatta őt a Jóban Rosszban Tamás atyája kapcsán, és szintén egy beszélgetés Kovács Patríciával, ahol egyáltalán nem ugyanúgy emlékeznek vissza dolgokra. Valahol itt minden jelenet véget ér: látunk rengeteg verziót az igazságra, vagyis az egymás melletti elbeszélésre, a félreértésre, az ebből fakadó humorra, de egyikben sincs megoldás, mindegyik újabb frusztrációt szül. Ami persze öngerjesztő folyamat, ha a közösség létezik és működik, de valaki nem találja benne a helyét és erre nem találnak megoldást, akkor az abban az emberben szélsőséges gondolatokat tud gerjeszteni. Száraz Dénes nagyjából önnön tehetségtelensége és alkalmatlansága felismeréséig jut el.

Persze nem az. Mert nem tűnik alkalmatlannak, az előadás egyik jelenete például pont azt bizonygatja, hogy néha a körülötte lévők alkalmatlanok: egy bizonyos Új Színház-beli Paulo Coelho-darab kapcsán például a rendező (aki nagy nehezen talál ki egy ötletet, és a kérdésekre azt az anti-színházi választ adja, hogy „mert a következő jelenetben ott kell az asztal”), a partnerek (az egyik üti magát az átéléstől, mint önjelölt próféta az áhítattól, a másik meg üres tekintettel néz a színpadon) és a dramaturg (aki amint az intézmény újdonsült vezetőségének tagja lesz, utat mutat Száraznak) sokkal inkább annak tűnik. Persze, tudjuk: ez nem a valóság, ez annak fiktív mása, de azért mégis élményszámba megy ez a színházcsinálási abszurdnak tűnő kisrealista pamflet, amelyről mindannyian pontosan tudjuk, mennyire jellemző.

A Száraz Dénes-figurák sokfélének látszanak: Mészáros Mátéé kilátástalan sorsú, Mészáros Béláé kétségbeesett és önképzavarában teljesen felőrlődött, Czukor Balázsé elvakult és agresszív (meghökkentő és jogos az a felháborodottság, amit azon a fent említett próbán mutat Szárazról), Gál Kristófé váratlanul kifakadó, Máthé Zsoltté sportmániás, Vajda Miláné önérzetes. De mindenkiben ott van valami közös is, hogy ennek a srácnak nincs helye, helyesebben nem találja a helyét, szavak, kimondatlan gondolatok tömkelege lóg a levegőben akárkivel beszél, és az ebből fakadó gyűrött, emésztő szorongást remekül érzik és teremtik meg a színészek.

Nagyszerű, hogy az osztály tagjai évről évre mindig képesek valami újat mutatni egymásról és önmagukról: Jordán Adél butácskán lelkes Kovács Patríciája (amit az alany szellemesen le is reagál) és Mészáros Máté a szituációt felmérni képtelen, hadonászó Fenyő Iván-paródiája, Kovács Patrícia hideg, a szerelmet a sikerességhez mérő önmaga-variánsa, Szandtner Anna tényeket ismertetni akaró, de teljesen belezavarodó önkarikatúra-szerűsége izgalmassá és színessé teszik a szituációkat. Akadnak emlékezetes mellékfigurák is: Járó Zsuzsa a színészekre tulajdonként tekintő, önnön zsenialitásától kielégült rendezőkaraktere, Péter Kata Száraz Dénes-rajongója vagy Dömötör András perverz futópartnere.

Úgy tűnt, hogy valamiféle komolyabb szerkesztettsége lesz az előadásnak: két főiskolás történet, majd utána a bírósági tárgyalás akarva-akaratlanul fellebbenti annak a lehetőségét, hogy az a bizonyos „fogadalomszegés”, Száraz kívülállása és mindennek a közösséghez való viszonya kapcsolatba kerülnek egymással, valami húsba vágóbb képet kapunk. Aztán a tárgyalás után, a múlt képei tulajdonképpen csak lazán, vagy egyáltalán nem következnek egymásból, sok szituációt érzelmileg túlfűtött, romantikus szappanopera-szerű jelleg próbál meg értelmezni, a jeleneteket pedig egy, szappanoperákból jól ismert szignálok mintájára a „Vele, de nélküle” zenei betét ölti egymásba. Ez nyilván következik Száraz Dénes legismertebb alakításából, ahogyan következik a vissza-visszatérő reklámbetét is (a híres Soproni-reklám van agyon csűrve-csavarva, hol Magyarországra, hol Szlovákiára, hol a címszereplőre, hol az osztályra vonatkoztatva, változóan kreatív ötletességgel) vagy a sport iránti elköteleződés, ami végig jelen van az előadásban, mégsem tudunk meg ennek okáról és következményéről túl sokat (ahogyan a díszletként szolgáló mászófal is kihasználatlan marad), ezért csak gegek maradnak.

De azt hiszem, nem is kell annak lennie: sok a megoldatlan szituáció, sok a kétség, a kérdés. Az osztálytársak kíméletlenek önmagukkal is, egymással is, bátran, de ízlésesen forgatják ki egymást is, a témát is. Tulajdonképpen ez a fajta őszinteségre és értelmes, emberi viselkedésre való törekvés többet ér egy ún. "szakmailag kiforrott" színházi előadásnál, az, hogy próbálnak kezdeni valamit a helyzettel, amikor Száraz Dénes azt mondja, nem talál partnerre bennük, többet ér annál, mintha látszólag úgymond minden „tökéletes” lenne, az pedig, hogy Száraz Dénes minden ellenérzése és szorongása ellenére láthatóan rengeteg élményanyagot adott a társaknak – és láthatóan nem volt szőrözés: bár címszereplőnk frusztrált, azért nem egy helyzetet túlreagál –, nyugodtan nevezhető tiszteletre méltónak és mélyen emberinek.

Ez ott van minden pillanatban a színpadon. Jócskán van mit tanulnunk társadalmi szinten ettől a pici közösségtől.