A Nacsa Lilla tervezte, földön elterülő sakktábla, a ráhelyezett, különféle pozícióban álló nagy dobozokkal és innen-onnan összeturkált antik tárgyakkal tulajdonképpen egy izgalmas ajánlatnak tűnik mindehhez, azonban Benkó Bence és Fábián Péter rendezése egyáltalán nem használja az ebben rejlő lehetőségeket. Nincs machináció, nincs stratégia – illetve persze van, a darabban, de hangsúlyt nem kapnak az ügyeskedések, nem lesznek fő szervező erővé –, a dobozok jobbára praktikus voltukban kapnak szerepet – jól osztják fel a teret, el lehet bújni mögéjük, rájuk lehet mászni stb. –, de a tér egyáltalán nincs összedolgozva az előadással. És így Domokos Barbara divatos-klasszikus, színekkel játszó, hangsúlyozó, jó megjelenésű, dizájnos jelmezei is csak jól kinéző öltözékek, nem képeznek hidat múlt és jelen között, nem lesznek játékos eszközökké – bár lehetnének.

Hiszen valami olyasmi játék folyik itt, hogy mindenki visszaél a hatalmával. Prospero, aki foglyul ejtve Arielt, megparancsolja a szellemnek, hogy varázsoljon akkora vihart, hogy Alonso hajója kettétörjön bele, és az ő szigetén vetődjenek partra, több részletben. Nápoly királyának fia, Ferdinánd így kerül Prosperóhoz, és így esik örök szerelembe lányával, Mirandával. Alonso és társai, Sebastian, Antonio és Gonzalo, Adrian kíséretében így eshetnek egy képzeletbeli tőrrel egymás hátának, Stephano pedig így hajthatja sorstársa, a gyáván asszisztáló Trinculo társaságában rabigába Calibant, Prospero szigetének jogos urát. És így győzedelmeskedik végül Prospero – illetve majdnem, mert a k2 átiratában a vég egyáltalán nem boldog, és egyáltalán nem a tervek szerint sül el.

Nem úgy, ahogyan azt Shakespeare megírta. De több módosítás is van a darabban, azon túl, hogy sokkal bátrabban és természetesebben röpködnek az obszcén kifejezések, mindenki egy afrikai esküvőt – amin Alonso egy bennszülött uralkodóhoz adta lányát – és annak afterpartyját próbálja felidézni. Ez persze nem könnyű, mert mint kiderül, irdatlan mennyiségű alkohol fogyott, olyannyira, hogy bár az "igen" pillanatában vélhetően még szűz volt a menyasszony, a nászágyba – hála Adrian közbenjárásának – már nem jutott el érintetlenül. Rengeteg szövegszintű ötlettel lett kibélelve az eredeti szöveg, amitől az egész nagyon mainak hat.

A színészek pedig egytől-egyig remekül érzik az ezáltal születő gegeknek a ritmusát és humorát, nagyon frissnek, élőnek érződik ettől rengeteg pillanat – mindenki kap is lehetőséget, hogy kijátssza ezeket a poénokat. Sodró Eliza egy pókhálós, közösülési görcsös, kislány Mirandát hoz, mindvégig a jóízlés határain belül maradva, Kátai Kinga határozottan ártatlan és egyszerű Calibanként – bár elvileg az állati rabszolgát férfi szokta játszani, ezúttal ez nem így van, nőiségéből adódóan pedig rengeteg megaláztatást kell átélnie a szörnynek (ez ugyan hatásos, és az emberben kattog is az igazságérzet, de többletjelentéssel nem bír ez a gesztus), aki töretlenül, az érdekei érdekében csak szolgál és szolgál. Tóth József mutat egy hatalommániás, megtört, bosszúszomjas Prosperót, akinek nem lehet ellentmondani, és minden embertelensége ellenére mégis van benne emberi, csak épp az előadás arra vonatkozólag nem mond semmit, hogy ki ez a Prospero, miért fontos nekünk. Pallagi Melitta korrekt végrehajtó Ariel szerepében. Egger Géza őrjöngő, kicsit kattant, fiát túlzón gyászoló zsarnoki Alonso, Viktor Balázs Ferdinánd nyegleségében és élhetetlen bölcsész mivoltában talál élettel teli pillanatokat, Horváth Szabolcs megállíthatatlanul, remek ritmusérzékkel, energikusan és logikusan szövi Antonio koronára törő pókhálóit, Karsai György kedves egyszerűséggel, civilségében nagyon is önazonosan szórja Gonzalo érthetetlen bölcsességeit. Rózsa Krisztián vehemenciája, ereje és erőteljessége, érdekessé teszi az amúgy egyoldalú, bortól és hatalomtól megmámorosodó Stephano szerepét, Jerger Balázs pedig jó humorérzékkel beszél a nász estjéről Trinculóként.

Alapvetően ha poénról, erőteljes gesztusról vagy ritmusjátékról van szó, akkor hibátlanul és szórakoztatóan működik a társulat. Tényleg, ritkán látni ilyen frissességet és elszántságot magyar színpadon. Csak éppen a miértekkel adós marad az előadás, hogy mi tartja össze ezt a közeget, mire megy ki a játék, mik a viszonyok. Persze, sok minden elhangzik, de valahogy semmi nem válik igazán hangsúlyossá, a figyelmet és az energiát elviszik a poénok, annak a bizonyos afrikai estének a felidézése, és az arról való beszéd, ami érezhetően sokkal jobban érdekelte az alkotókat, mint A vihar és annak összefüggései, viszonyai. Mert a hosszú csöndek, a rengeteg üres játék, a felütésként és zárásként majd tíz percig szóló zene, Chopin Nocturne-jének első tétele, eredetileg bármennyire is idegtépő, így önmagában a színpadon, csak szimplán unalmas (nyilván nem szólt tíz percig, de ennél sokkal többnek tűnik), a színházi gesztusok hiánya – amit jól fednek el a ritmusok – nem létesít kapcsolatot nézőtér és színpad között.

Aztán van a végén egy monológ, ami helyre ráz és megmagyaráz mindent: a nagy viharban a Milánó Népe – azt hiszem így hívják a kettétört hajót – elsüllyedt. Érthető szövegszimbólum ez, meg is magyaráz sok mindent, leginkább azt, hogy mit kellett volna látnunk. Mert bármennyire is megmondják a végén – vélhetően ez a nép ugye mi lennénk –, mindeddig alig utal valami arra, hogy rólunk van szó, hogy ezekhez az emberekhez közünk van. Azt hiszem, igazából ekkor sincs így, csak épp tevékeny közéletünk elintézi, hogy ne tudjunk szabadulni ettől a gondolattól. De ezek a viharok azért nem tombolnak.

(2013. október 24.)