Miközben szivárognak be az emberek a Trafó nézőterére, a bemelegítés már zajlik. A tizenkilenc színész nemcsak fizikailag, hanem fejben is készül az előadásra, és a közös gyakorlatokból pulzál a közös, együttes jelenlét, amely energiát ki is tudják terjeszteni a közönségre. Kell is a jó hangulat, mert Bret Easton Ellis A nullánál is kevesebb című regényéből készült első felvonás nem éppen a hurráoptimizmus eposza, és ennek fényében igazán imponáló, hogy a társulat mégsem a kilátástalanságot szajkózza, hanem az abban rejlő lehetőséget keresi. Az emberek nem mernek belefolyni - hangzik el többször a regény egyik emblematikus mondata, de ők most belefolynak, bár ők maguk sem tudják még, hogy pontosan mibe.

Szembe mernek nézni saját, szűk lehetőségekkel kecsegtető karrierjükkel, amelyet egy olyan társadalomban kell elkezdeniük, amelyik az érdektelenségét hitbuzgalomba, alkoholizmusba és önsajnálatba csomagolja, és teljesen értetlenül viszonyul azokhoz, akik még nem ezen a szemüvegen át érik tetten a világ működését. És legyen bár a történet nagyon amerikai – hiszen a regényben a jólét húz mázat a rothadó világra, amely nálunk közel sem mondható el –, Widder Kristóf jelenségekre koncentráló rendezése, valamint a játszók nagyon is személyes közlése könnyen transzponálja ismerőssé az elhangzó mondatokat. Sőt, a regényben (novellafüzérben) még teljesen kilátástalannak tűnő fordulat: "– Milyen út ez? – Nem tudom, de a lényeg, hogy rajta vagyunk" a társulat megfogalmazásában lehetőséggé válik, egy olyan útnak a lehetőségévé, ami valóban vezet valahová, és elnézve az arcunkba tolt tehetséget és akaratot, efelől nem is nagyon lehet kétségünk.

Annak ellenére sem, hogy hiába a szikár és sokféle stílusú jelenet (akad kortárs tánc, fizikai színházi és klasszikus párbeszédre épülő jelenet is), és a videó harmonikus szimbiózisa a színpaddal (Barta Éva videói nem illusztrálnak, hanem emocionálisan nagy hatásfokkal támogatják a színpadi eseményeket, és az absztrakt filmnyelv eszközeivel ugyan, de mégis sokszor kiemelik a stilizált térből az eseményeket), nincs feszes dramaturgia, és tartalmilag kissé monotonná válik az előadás. Ennek az is oka lehet, hogy miközben a színház fizikai részével magabiztosan bánnak a játszók, és az alapvetően üresre hagyott színpadot néhány kellék segítségével saját maguk is be tudják tölteni, addig a prózában már sokkal kevésbé jártas a csapat, és a hangerőproblémák mellett a szerepformálások is skiccszerűek maradnak, így pedig, bár az előadás egésze nagyon is bejárja a saját maga által kiszabott ívet, ugyanez kicsiben nem történik meg.

A második részben az ötödéves színházrendező-fizikai színházi koreográfus osztály három vizsgarendezése látható, amelyből ugyancsak kitűnik, hogy az öt év alatt klisék helyett a közlés szándékát tanulták meg a hallgatók, és azt, hogy ehhez kell adaptálni a formát, ezért, igaz, mindhárom előadás a mozgás eszközeit használja, ám nagyon különböző módon teszik ezt.

Hegymegi Máté bűnös természet koreográfiája például inkább kortárs tánckoreográfia, mint fizikai színház. Egy Ádám és Éva történet erősen a szexualitásra koncentrálva, és ha csak ennyi lett volna az ötlet, akkor elég szegényes is lenne a jelenet, de a harmonikus szépségben fogant táncban egyszer csak megjelenik a kontrapunkt. Hegymegi Máté és Nagy Viktória kiszámítható kettősébe Balogh Melinda hozza be a hús nyersességét. Ezzel az effekttel Hegymegi Máté imponáló brutalitással csapja földhöz a kissé szépelgő lírát, és teszi fel a kérdést, hogy vajon nem mázolunk-e a szexus köré egy olyan idilli képet, amivel csak annak barbár egyszerűségét leplezzük.

Az illata van a napnak máshogy személyes, sokkal inkább minimálból dolgozó etűd, Táborosi Margaréta Terék Anna Duna utca című versét teszi különösebb patetikum nélküli vallomássá, amely a mindenholidegen-érzést járja körül. A kvázi monodrámát Kiss Anikó talán a térhez képest túlontúl finomra hagyott mozgással kíséri, és bár fellelhető a viszony beszélő és táncoló közt, de néhány pillanaton kívül nem kerülnek egymással konfliktusba, így inkább kísérője marad a szövegnek, nem tágítja ki igazán az értelmezési tartományt. Ennek a jelenetnek pedig minden szempontból ellentéte az egyszer régen májusban című Roland Schimmelpfennig-szövegre Czakó Máté által készített koreográfia, ami sok szereplős, burleszk-szerű mozgásokkal operáló gegsorozat. A boldog békeidők hangulatában zajló abszurd párbeszédet – amelyben soha nem tudjuk meg, hogy mi volt a bőröndben, és mi lett a biciklivel – meseszerű mozgásbetétek kötik össze, de a geg még úgy is jóval túlfut önmagán, hogy a humor nagyrészt erre játszik.

– Milyen út ez? – Nem tudom, de a lényeg, hogy rajta vagyunk. És igen, a mai este ennek az útnak egy része, és meggyőzően hirdeti magáról, hogy egész biztosan nem zsákutca. Úgy tűnik, a világra és önmagukra reagens, a világot és magukat is értelmezni vágyó csapat jön ki az egyetemről, meglátjuk, mi történik, ha belefolynak. Mert belefolynak, az egész biztos.

_(2014. április 25.)_