7óra7

…és hol marad a megváltó halál?
7óra7: (9/10)
Közösség: (10/10)

…és hol marad a megváltó halál?

2014. 06. 27. | 7óra7

Merre is bolyongunk most? Hol van az a Taurisz? Nem biztos, hogy minden kétségünket eloszlató választ kapunk e kérdéseinkre. Talán pont az jelentené az igazi fejtörést és zavart, ha egzakt válaszokat kapnánk ezekre Christoph Willibard Gluck Íphigeneia Tauriszban című operájában. Valóban, gps-koordinátákat nem fogunk még a függöny legördülésekor se tudni a helyről, azonban az Alföldi Róbert rendezte Íphigeneia egészen finoman és eltéveszthetetlenül kijelöli a feltalálási helyet, értő odafigyeléssel. Igazán nem kell messzire mennünk, sem időben, sem térben. Ókori a helyszín, de itt van egész közel. Több ezer éves az ott játszódó történet, azonban mégsem régebbi talán pár órányinál. Mert itt egyszerre minden nagyon ó és nagyon tegnap délutáni.

Ebben azért nem kis szerepe van annak, hogy Gluck operáját éppen Richard Strauss dolgozta át. Alföldi a Strauss adta kereteket teljes flexibilitással igyekezett kihasználni: lírai létdilemma, egészen precízen hangolt érzékenységgel. Zenei ihlet által vezetett színpadi cselekmény lett a darab, anélkül, hogy az opera operajellegében kárt tett volna. A legjobb értelemben vett sajátos operatálalást kapunk.

Íphigeneia Tauriszban

Diana ligetében vagyunk, a vihar épp csendesedik, Íphigeneia a papnői körében az álmában látottakkal viaskodik. Így szólna lakonikus tömörséggel az opera kezdeti cselekménye. Amit látunk: a felénk lejtő Diana liget-színpad (díszlet: Menczel Róbert) hátsó fele lezárva két-három ember magasnyi fallal. A tér közepén egy tömbben áll Íphigeneia papnőtársaival, teljes feketében (jelmez: Nagy Fruzsina), akár apácák vagy csuhába bújt szerzetesnők is lehetnének. Rendíthetetlen, szilárd csoportosulás. Panaszos, ám kérlelhetetlen együtt helytállás a kép. Előlép e csoportból a három pepita blézerkabátos fúria, akik egy öntöző kannával, zománcos lavórral és egy zörgősre száradt zöld lombos ággal kezükben közelebb lépnek hozzánk. Ők a vihartól duzzadó tenger, az azt duzzasztó esőzés és a fákat csavaró szélvész, akik akár a fal tetejéről is képesek lesznek majd a piros öntözőkannáikkal esőztetni a Diana-ligeten lévőket. Összetéveszthetetlen jelzések arra, hogy semmi historizálóra ne készüljön a néző. A darab a maga finom, érzelemdús – néha végleteket is bejáró – futamaival nagyon szélesre képes nyitni az opera értelmezési tartományát, minden jó értelemben vett tradícióhoz kötöttsége ellenére is: nagy íveket járunk a lélek és a zene ütemein.

Íphigeneia Tauriszban Íphigeneia a testvérgyilkosságtól az áldozási kényszeren át a lelkiismerete követelte normákig csapong, szinte faltól falig. Wierdl Eszter Íphigeneiája tényleg tipródik, átengedve az arcán, hangszálain ennek a lelki hánykolódásnak minden őszinte, elemi erejét. Vele együtt, a maga kerékcsapásában szintén a lelki gyötrelmek sorát járja Haja Zsolt Oresztésze. Fehér bokszernadrágban és pólóban egymást kergetik ebben a nagy érzelmi hánykolódásban Püládészal (Megyesi Zoltán), hol a díszlet óriásembernyi falához, hol egymásnak ütközve. Ki haljon inkább meg áldozatként? Ki a nemesebb, hogy a másikért haljon? Egymás nélkül nem halunk meg! – Egy minden próbát kiálló, testvérbarátsághoz méltó hezitálás a kettőjüké, így közösen.

Az opera e három emblematikus alakjához képest Szegedi Csaba Thoász királya szinte teljesen letisztult. Ő parancsol. Véráldozatot rendel, hisz az ő királyi olvasatában: „A vér elmos minden vétket,/ A vér csillapítja a bosszú tüzét,/ Az istenek vért akarnak,/ A vér csillapítja dühüket”. Egyértelmű, mindent és mindenkit az útjából le- és elsöprő karaktert hoz közénk sötétöltönyösen, a maga öltönyös testőrségével. Istenek dühe, deus ex machina, áldozatot kívánó vallás keretezésében. Mindezeket a viselhetetlen súlyúságig növeli a librettó (Nicolass-Francois Guillard) szövege, amely nem hagy bennünk kétséget, hogy a dráma belső lelki dilemmái nem isteni beavatkozásra várnak igazán, hanem a dönteni tudást követni képes cselekvésre. Pont azért, hogy az áldozat ne egyedül és egyetlen módon véres lehessen csupán.

Nem is igazán Íphigeneia és Oresztész egymásra találása, lesz eget és falat mozgató. Hisz ez a többembernyi fal képes kettéválni, és mint igazi monstre halott, megnyílásával utat és teret engedni minden dicső és szerencsés végkifejletnek. Mert itt az isteni Diana (Gál Gabi) mintha barikádokon lépne keresztül, bömbivel (hangosbeszélő) a kezében hirdet ítéletet, üdvöt. Mindezt oly könnyed, ad hoc ifjú forradalmárként teszi, hogy valóban elakad a meglepetés isteni erejétől nekünk is szavunk (egyébként elsőre maga is összekeveri Püladészt Oresztésszel), és ezek után egy prózai, sokat sejtető „Viszontlátásra!”-t a színre visszakiáltva kijön közénk, a nézőtérre, és a halandóknak fenntartott kijáraton távozik. Nem lehet ezen az isteni közbelépésen egy csöppet sem értetlenkedni. Meg azon sem, hogy Oresztészt az oltáron Íphigeneia kése alá lefogó papnőtársak ehhez a műveletükhöz a takarítónőket is pironkodtató kék gumikesztyűt húznak, mert hát azért az áldozathozatalnak mégis adjuk meg a módját, kérem.

Íphigeneia Tauriszban

Alföldi rendezésében (a Vashegyi György karmester vezette zenekar aktív közreműködésével) a Gluck-opera ki nem aknázott lehetőségei nyertek teret. Nem fájó, lelket boncolgató önmarcangolás közepette, hanem nagyon finom, de markáns olvasat révén. Amelyből megérteni, hogy az elkerülhetetlenül szükséges lélek tusakodásaink gordiuszi csomóját a mindig valami egészen emberibe dicsőült Diana képes a gyakorlatban helyrebillenteni. Mindent csupán azért, hogy egyértelmű és visszavonhatatlan lehessen a jelszó: „Irány Mükénébe!”

_(2014. június 25.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr528005941

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása