A valaha óriási sztártrió Álomlányok című filmje sosem látott nézettséget ér el, így a feltörekvő producer számára nyilvánvaló, hogy az ő szerződtetésükkel lehet fenntartani a reklámpercek értékének növelését jelentő nézői érdeklődést. Ám a három grácia finoman szólva rühelli egymást, gyűlölettel gondol a régmúlt minden együtt töltött pillanatára: árulások, besúgások, megfigyelések, botrányok, gáncsoskodás övezte ugyanis a siker látszatát, úgyhogy hallani sem akarnak arról, hogy újra közös színpadon szerepeljenek. Pedig a hullócsillagok sorsa nem alakult szépen: Conchita eladósodott kaszinótulajdonos- és maffiózófeleség, Margot lánya, veje és unokája által terrorizált otthonülő, dadogós nagyiként, Zoé pedig lecsúszott alkoholistaként tengeti napjait. Csak egykori ügynökük, Trisha élete kiegyensúlyozott – látszólag.
Ám a szórakoztatóiparban semmi nem az, aminek látszik, és Zoé dokumentumfilm-rendező fiának bevonásával (vagy éppen annak ellenére) mégis össze látszik jönni a lehetetlen, de gyakorlás közben előjönnek a régi sérelmek, meg az idő vasfoga is kimutatja a (rozsda)fehérjét, de aztán egy váratlan fordulattal minden megoldódik, és szép lesz, tán szebb, mint a valóság.
A dráma nem tartogat különösebben eredeti fordulatokat, tulajdonképpen minden egy jól meghatározható séma szerint működik, kiszámíthatóan. Amitől Verebes darabja működhet, azok a színészek: képesek-e az érzékeny mondatokat, félmondatokat, amelyek mögött sokszor egy komplett leélt élet van, úgy mondani, ahogyan kell? Itt az egyszerű poentírozási készség nem elég: itt egy húron pendülés, a közös múlt ismerete mint referencia szükséges. Almási, Lehoczky és Zsurzs egészen magával ragadóan gyűlöli egymást, ugyanakkor minden mozdulatukon az egymás nélkül való élés lehetetlenségének nyilvánvalósága látszik. Szilágyi Zsuzsa a szikár Trisha szerepében nyújt következetes és jól felépített alakítást, Lévay Viktória ifjú producerasszonya még nem eléggé kemény és határozott a szerephez képest, Bozsó Péter teljesítménye pedig jelenetenként hullámzó, bár nincs könnyű dolga, mert a fiú karaktere is eléggé göröngyös. Kerekes József legalább hat, Rudolf Teréz pedig négy különböző szerepben tűnik fel.
Egy ilyen darab esetében ha akad egy koordinátor (hívjuk rendezőnek), aki megfelelő mértékszabással és irányzékkal látja el a színészeket, valóban adott a lehetőség a legfelszabadultabb komédiára. Szurdi Miklós pedig itt végig profin végzi a dolgát, a műfaj mellett marad ideje és gondja a formára, a karakterek egyengetésére, sőt még a díszletekre is (jó látni a Tivoliban végre egy olyan előadást, ahol nem kétperces sötét és felhangosított zene fedi el az amúgy általában felesleges átrendezést: itt minden díszletmozgatás fontos, és ezeket Szurdi belekomponálja az előadásba).
Pontosabban egy dolog marad kérdéses. Néhány felhasznált elem láthatóan végtelenül olcsó, s ez nem következik az előadás többi részéből. Még meg is lehetne magyarázni, hogy ezzel utal a rendező arra, hogy itt valójában a magyar valóságról szeretne beszélni, de kár érte. Ha az előadás Amerikában játszódik, és azt szeretnék, hogy komolyan vegyük, hogy itt dollármilliókról van szó, akkor felesleges ezt elbaltázni egy málló papírból készült sufnituning tévéemblémával, meg a finálénál egy szintetizátoron feljátszott buhera zenei alappal. Ha ez „utalás a magyar valóságra”, akkor bántóan didaktikus, ha pedig csak egyszerűen erre volt keret, akkor érdemes lett volna másban gondolkodni, hogy ne lógjon ki ennyire a lóláb.
Az viszont szerencsés, hogy a diadalmas fináléval véget ér az előadás, és nem folyik át búbánatos moralizálásba (aminek a határai néha a produkció közelébe kerülnek). Ha megelégszünk azzal, hogy a hullócsillagok fénye ismét ragyog, hát jó, aki viszont továbbgondolná – arra is van lehetőség. Korrekt megoldás, ahogyan az előadás is az.
