Míg Langer könyvében szent reb Írele teljes életrajzát olvashatjuk, Kárpáti darabja Írele útkeresésére, pontosabban Tanítójának keresésére fűzi fel a cselekményt. És bár ez a vezérfonál segít abban, hogy a néző ne tévedjen el teljesen a sok kis történet – melyek némelyike nem is kapcsolódik Írele történetéhez – útvesztőjében, az előadás egy idő után mégis nehezen követhetővé válik. Magam a dráma olvastán huszonöt szereplőt számoltam össze, akiket az előadásban mindösszesen négy színész jelenít meg, illetve egyes kisebb szerepeket a két zenész, és bár az előadásba nem került be mind a huszonöt, egy idő után így is kellően nehézzé válik eligazodni a sok haszid zsidó név között. Persze a szkeccsszerű szerkesztésmód miatt ez annyira nem zavaró, a fő szál nagyjából követhető, a mellékszálak, a kis történetek pedig önmagukban is megállnak. Kérdéses ugyanakkor, hogy a darab, illetve az előadás mint szerves egész működik-e, vagy netalántán elveszik a részletek sűrűjében. Szerintem elveszik. Nem önmagában a darab töredezettsége az, amit kifogásolok, mert egymáshoz alig kapcsolódó töredékekből is létrejöhet egy értelmezhető egész; a problémám az, hogy itt ez nem történt meg. Ráadásul a haszidizmust közelebbről nem ismerő néző – mint jómagam is – könnyen kívül rekedhet az előadáson, miközben, gondolom, nem csak szorgos Martin Buber-olvasóknak készült a produkció.

Hogy az előadás mégis működött, az köszönhető egyrészt a színészek játékának, másrészt annak, hogy ez a játék majdhogynem a közönség között zajlott: a színészek olykor leültek a közönség körébe, rendszeresen átgázoltak rajtunk, továbbá orosz vagy ukrán (manapság nem mindegy, de cirillül nem olvasok) vodkát adogattak körbe, vagy éppen pirospacsiztak a nagyérdeművel (utóbbi funkciója kissé kérdéses számomra). Kárpáti darabjainak általa (és színészei által) rendezett előadásait szerintem épp ezek: a jó színészi teljesítmények és az intim játéktér tudják elemelni arról a jó közepes szintről, amelyen mint drámai szövegek vannak. Itt is jó színészi alakításokat láthattunk: Fodor Tamás és Tóth Ildikó remekelt a különböző szerepekben, mellettük Sipos György Íreléje kissé szürkébb, Nagy Zsolt játéka viszont olykor sok volt. A sajátos: csavaros, ironikus és önironikus zsidó humor szintén feldobta az előadást, sőt, ez kölcsönzött neki valamelyes mélységet is. Így végül egy részleteiben élvezhető, egészében kissé soványka és felejthető előadást kaptunk.

_(Zsámbéki Színházi Bázis, 2014. augusztus 24.)_