A történet szerint az éppen hogy tizenéves formátumú Bendegúz szülei szolgálatba adják fiukat egy bakterhoz. A jó beszédű, gyors észjárású gyereknek nem csak a kényszerű helyzettel kell megbirkóznia , de annak részeként komoly élet-halálharcot kénytelen vívni kenyéradójának rosszindulatban élemedett korú öreganyjával. Addig-addig birkózik a furánál furább alakokat odavonzó, butábbnál is ostobább eseteket fakasztó helyzettel, mígnem az egész bagázsra rá nem szakad a bakterház.
A történet egyes momentumaival feldíszített, egészfalnyi méretű retro falvédők jelzik, hogy a székesfehérváriak előadása éppen ehhez a bizonyos kulturális örökséghez szól hozzá. A jelenetek így önnön, rajzos emlékművük előtt zajlanak: Sántha Borcsa díszletezésének játéka népi anekdota kinccsé alakítja a sztorit. Ebből a de facto igazságalapból (merthogy a kényszertehénpásztor groteszk esete tényszerűen adomabokorrá vált) a kortárs színház számára minimum kétféle lehetőség nyílik: le lehet bontani a regét és kezdeni valamit a romokkal, illetve el lehet szörfözgetni a jóvágású poénokon. Bagó Bertalan rendezőként (Bereményi Géza átiratában) egy köztes megoldást választ: az örökérvényt olvassa ki belőle, vagyis a múlttal mint közkinccsel tesz kísérletet beszélni a jelenről.
Regős Bendegúz mondja el saját történetét, ami ebben az önmagában is áttételes alaphelyzetben csak tovább hatványozza az idézetszerűséget. A mese elmesélése mint forma az egyik ok, ami miatt az előadás saját magába gabalyodik. Az idézet kifejtése helyett dramatizált illusztrálásává válik egy képi illusztrációnak.
Eleve jelentős akusztikai hátránnyal indul a Városmajori Szabadtéri Színpadra látogató előadás. Az előadói rutin és az időnként használt, elektromos erősítések ellenére - az éppen alakuló vihar arányában – nem mindig lehet érteni a szöveget. Veretes közhely, vagyis igaz, hogy minden rosszban van valami jó. Miközben a gombócevéses jelenetben a sátortetőre zubogó esővíz szinte lenullázza a hallótávolságot, az előadás legjobb poénjának díját egy asztal mellől indított „De jól esik!” viszi el.
Az akusztika másik, sokkal tudatosabb összetevőjeként a zene hangulatelemekre és kísérőhangokra szorítkozik: dramaturgiai értelemben nem sokkal több, mint instrumentális kontrázás.
A ki-beguruló díszletfalak mozgalmassága mellett a nagy térben elvesznek a játszók sajátmozgásai, amitől – hiába a sok kergetőzés és mozgásos perpatvar - az egész előadás statikussá válik.
Ebben az elmesélt mozdulatlanságban olyan, nagy elevenséggel elrajzolt figurák jelennek meg, mint Sághy Tamás sánta lókupece, Kricsár Kamill piócás kóklere, vagy Derzsi János remeklésében egy rezignált lódító, aki lehetetlen tanácsaival éppen annyira segítőkész Bendegúzzal, mint amennyire önmagát szórakoztatja. Ezek a szellemesen groteszk alakok ugyanúgy magukban maradnak, mint az alfa- és béta csendőrök (Tűzkő Sándor, Juhász Illés), Závodszky Noémi kevésbé átütő Csámpás Rozija, és Kubik Anna görnyedt hátú, se hal, se hús, eldöntetlen öreganya alakítása. Kelemen István elementárisan elmebeteg vőfélye (aki nem szép, de gavallér) nem csak azt mutatja meg, hogy ha valaki legalább gesztusok szintjén kap játszótársakat, azonnal megtelnek a légüres terek, de pipiskedő műlegényesének sikere azt is bizonyítja, hogy a képességesen komponált mozgásnak lenne helye az előadásban.
Parrag Levente Bendegúzként hibátlan mesélő, és pontos játszó, azonban a meseszövés és a színjátszás közötti átmenetnél zökken az előadása (ahogy ez még professzionálisan képzett, felnőtt színészeknél is megesik). Miként a szeretetreméltóan megátalkodott kiskamasz valódi csibészsége szintén hiányzik az alakításából. A rendezés – jó érzékkel - leveszi a válláról azt a terhet, hogy belőle induljon ki, és hozzá térjen vissza az előadás lendülete, ám ehhez a feladathoz nem talál másik vállat.
Gáspár Sándor az, aki kísérletet tesz arra, hogy életet vigyen a laposkásan döcögő mesébe. Féltucatnyi különös hangot és még ennyi fura gesztust aggat a folyton ennikék, anyahasaalja bakterra, amelyek noha nem állnak össze akárcsak egy sommás karikatúrává sem, nélkülük valószínűleg még ez a lassú pöfögés is besülne.
Az előadás néhány finom politikakritikus megjegyzés mellett a magát miniszterelnöknek álmodó Bendegúz jelenetét társadalmi léptű önmagunkba nézéssé bontja ki. Bármennyire is találó a politikai közállapotaink és a valóságtól merész önhittel elrugaszkodó gyermeki álmodozás közötti hasonlóság, a társadalomkritika helyre szövésű gatyája némiképp lötyög ezen a tehénen.
Az előadás legerősebb pillanatai az utolsó, eljegyzési jelenethez kötődnek, amikor az utalásokkal, félre nem érthető gesztusokkal folyamatosan jelenlévő szexus férfivágyként a frissen kivakaródzott Rozi köré gyűlik. A mámortól tágra nyíló libidó egyre kisebb körben szorul rá a magát mórikáló arára. A megpedzett infernó egy beszoruló lélegzet után azonban csupán hűlt helyét adja át a megmosolyogtató ihaj-csuhajkodásnak. Amikor ez a súlytalan dínomdánom rúgja ki a ház oldalát, és erre az igazság nélküli duhajkodásra omlik rá a bakterlak, miközben Bendegúzért üzen az édesanyja, az nem több, mint egy „Itt a vége, fuss el véle!”. A jó hazatalál, a többi nem számít.
Közben az eső elcsendesedik, a magasan fejünk felett tolató makett mozdonya pöffent egy hosszút, majd leáll. Mi békésen hazaindulunk, a romok maradnak.
(Budapesti Nyári Fesztivál, Városmajori Szabadtéri Színpad, 2014. július 11.)