A Szputnyik és a STEREO Akt közös előadásának alapötlete egyébként nem új: Alfred Hitchcock 1954-es klasszikusában, a Hátsó ablakban pont ezzel az alaphelyzettel találkozunk. Ott a lábtörést szenvedett fotóriporter szórakoztatja magát azzal, hogy a szembeni házak lakóit lesi távcsövön keresztül, és bizonyos jelekből arra vél következtetni, hogy az egyik szembeszomszéd eltette láb alól a feleségét. A Leselkedőkben ugyanígy kukkoljuk a lakóházzá átlényegülő Jurányi Inkubátorház ablakait. Míg azonban Hitchcock filmjében a szembeni házak lakóinak élete egymástól nagyjából függetlenül zajlik, az előadásban egy lakóközösség belső viszonyai tárulnak fel, mikor közös cselekvésre, a ház csótányainak kiirtására kell vállalkozniuk.
Persze egy szervezőelv szükséges is, hogy ne essen szét a darab, a Hátsó ablak esetén ez maga a fotóriporter volt, aki összerakja a mozaikokat, a néző pedig az ő szemével látja az eseményeket; itt viszont mi egyszerre vagyunk a kukkolók és a nézők, ezért kell legyen egy dramaturgiai fonál, amire felfűzhetjük magunkat, ez lesz itt a csótányirtás.
A lakók annak rendje és módja szerint csótányirtót (Kárpáti Pál) fogadnak, aki azonban az önreklámozáshoz jobban ért, mint szűkebb értelemben vett szakmájához, és kezdetét veszi a sziszifuszi küzdelem a nem kívánt háziállatok ellen.
Persze hamar rájövünk, a tét nem az, hogy sikerül-e kiirtani a dögöket, ez a közös akció csak ürügy arra, hogy megismerjük a ház lakóit és egymáshoz való viszonyaikat, hogy aztán a féregirtás mögött szép lassan egy másik történet körvonalai sejlenek fel. Átlagos és unalmas emberek élete persze még akkor sem túl izgalmas, ha éppen közösen irtanak csótányokat, ezért érdekes és különös figurákra van szükség, és ezekből kapunk is jó néhányat: a Petőfit olvasó biológus (Hajduk Károly), a csótányokkal szemben is humánus eljárást követelő, az evolúciókritikát miniszterelnök-helyettesi szintre emelő ezoterika (Kurta Niké), a zsémbes háborús veterán (Király Dániel), az igen furcsa ügyvéd házaspár (Pető Kata, Jankovics Péter), az ablakon keresztül egymásnak üzengető szerelmespár (Bach Kata, Szabó Zoltán), és nem hiányozhat a lakók postaládáit feltörő és leveleiket elolvasgató házmesternő sem (Rainer-Micsinyei Nóra). A furcsa alakok persze furcsán is viselkednek, furcsa szövegeket mondogatnak és néha még közös zenélésre is vetemednek (a dalszövegek szerzője, ahogy a darab egyik írója is Máthé Zsolt).
A vicces és sokszor morbid jelenetek hol jobban, hol kevésbé sikerültek, mögöttük pedig felsejleni látszik egy krimitörténet. Csakhogy míg Hitchcocknál egyértelműnek látszik, hogy gyilkossággal van dolgunk, és ez a végén be is bizonyosodik, a Leselkedők csak úgy tesz, mintha kibontakozna valami, de hogy mi, az homályban marad. Az előadás a filmes krimik és thrillerek egyes eszközeit is beveti, megszólal például egy másik Hitchcock-klasszikus, a Psycho zenéje is, a sztori egyre sejtelmesebbé válik, majd a biológus csótányemberré alakul, hogy végül a csótányok kiirtása helyett az egész ház lángba boruljon. Az álkrimi ötlete kifejezetten jó, de erőteljesebb dramaturgiai munkát (Szabó-Székely Ármin) kívánt volna, hogy valami tényleg ütős kerekedjen ki a dologból. A szkeccsszerű, direkt esetleges dramaturgia teljesen adekvát az alaphelyzethez, de ahhoz, hogy tényleg álkrimivel legyen dolgunk, jobban fel kellene építeni egy igazi krimit, hogy aztán a nézői elvárásokkal szembemenve kiderüljön, nincs is bűnügy. Az ironikus reflexió akkor működik igazán jól, ha kellően meg van mutatva, amire reflektál.
Az előadás és a sztori alapötlete is kiváló, a figurák kellően izgalmasak, a színészi alakítások nagyon jók, a zenei betétek és a házfalra vetített képek és videók találóak, Boross Martin rendezése ötletes, ennek ellenére mégis hiányzik az az átütő erő, a kellő rétegezettség, ami a jónál magasabb szintre emelné az előadást. Feszesebb és ütősebb, hogy azt ne mondjam, hitchcockibb dramaturgiával, egy kicsit több és feketébb humorral egy nagyon jó előadás is kikerekedhetne a dologból. Ki tudja, talán jövő nyáron.
(2014. augusztus 22.)
