Félix egyre kisebb reményű, fiatal író, aki könyvesbolti eladóként dolgozik. A férfi életébe ellenállhatatlan és szemrehányó lendülettel kopogtat be egy fiatal nő, aki kérdésre modellként határozza meg magát, és a szemben lévő házban lakott mindaddig, amíg – Félix árulkodása után – üzletszerű örömszerzésért ki nem tették onnan. A szerény szókinccsel folyamatosan szókimondó lány és a bölcsészettudománnyal polírozott nyelvi képessége ellenére szótlan férfi között kezdetét veszi egy hamisítatlan angolszász happyending küzdelem.
Bill Manhoff szövege (Zöldi Gergely fordításában) nem sziporkaparádé, ami félpercenként frappíroz, és nem is merül sokkal mélyebbre a konyhalélektan közhelyeinél. Ellenben egy olyan partitúra, amiből sok munkával, felkészült előadókkal és főként megfelelő karmesteri pálcával kijátszható egy jó sodrású, izgalmas nyáresti embertan - a kikapcsolódni vágyók és a bekapcsolódni vágyók számára egyaránt.

Az egyik ok, ami miatt ez a hármas együttállás nem jön létre, hogy Pelsőczy Réka rendezésének karakteres jegyei: a sűrítés és a stilizáltság gyakran nem találnak egymásra. Noha általában csak töredékmásodpercekről van szó, a tömörített térben túl gyorsan peregnek a jelenetek. A kitartott, és ezzel kiemelt pillanatok mellől helyenként hiányoznak a megtartással beemelt momentumok: még mielőtt a nézőtéren is megtörténhetne a dolog, a történet már tovább is lépett. Ami a férfi felől nézve – egyébként találóan - viharverésként jellemzi a helyzetet, lentről figyelve elvesz a látottak igazságából.
A jelképerejű díszletdoboz, a jelzett zuhanyrózsából folyó képletes víz, a le nem húzott bugyival vizelés magától értetődése világos ajánlatok egy színházban. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen mintha-játék jól működjön, mindig kell valami, ami nagyon valódi: valami, amit a befogadó komolyan vehet, és amiből jólesően tud kinevetni. A Bagoly és Cicában ez a valódiságnak fenntartott hely betöltetlen marad.

Az érzelemvezérelt, haragra és szerelemre egyaránt hirtelen Doris sablonját Jordán Adél tölti fel pajkos érzékenységgel és bakfisnőiességgel. Kissé harsányabban az elégnél és rajzosabban az élőnél, mégis kerek egészként hoz létre egy saját démonjairól energikusan tudomást nem vevő, többletéből adni képes figurát. A történet szerint az ő jól felépített, világra nyitott változatlansága az, ami az írógépébe és gátló neuronjaiba gabalyodó férfit – és vele önmagát - megváltja.

Hiába a tipikus (az ágy fölött Woody Allen fényképpel bejelzett) lelki alkat lebetűzése, és megannyi utalás arra, hogy Félix komoly belső tusát vív félelmeivel és bizonytalanságával. (Aki, mint kiderül, ráadásul még csak nem is Félix.) A vonzódva taszítás összetett képletét Szabó Kimmel Tamás hektikus hisztériaként summázza. Ebből a kiszálazatlan karakterből indítva sem a lány felé küldött kedves, megerősítő mondatai, sem pánikszerű visszahőkölései nem életszerűek.
Emellett - talán a kapkodó ritmustól sem függetlenül - a közöttük kialakuló, ernyedve is feszülő érzelmi kötelék (miként az úgynevezett kémia szintén) inkább csak látszik, mint érződik. Mint a fél kontakt küzdősportokban, ahol az ütéseket csak erős jelzésértékkel viszik be: noha gond nélkül eldönthető a résztvevők közötti erőviszony, ez a verseny arról semmit nem mond, hogy mi lenne velük egy szobában, életre-halálra összezárva. Márpedig itt pontosan valami ilyesminek kellene kiderülnie.

A bemutató után a színdaraboknak szinte mindig van egy természetes öngyógyulása, és a ritmus, miként a színészi (össz)játék éppen azok az elemek, amelyek egy ilyen alakulásból általában jól jönnek ki.
A féltételes után visszatérve a kijelentő módhoz: a Bagoly és Cica ma üresben járt. A meg-megdöccenő szerelem-expressz és a belsejéből főhőseinkre napsugarat pökő hajnal játékos záróképe ellenére hazavitelre egy jókora, csukott gyufásskatulya marad. Amibe - a lenyelt elefánt helyett - legfeljebb egy bájos babaszerelmet sikerült belelátnunk.

(2014. július 2.)