Geoffrey Chaucer a 14. században írta a szerelmet, a félrelépéseket, a becsületet, a pénzt, álszentséget középpontba állító sokszor pajzán történeteit mindennapi embertípusokról, azok mindennapi problémáiról, néhol nevettető, néhol komoly hangvétellel.

„A Canterbury mesék lapjai mai környezetben elevenednek meg” – hirdeti a színlap. Mai történeteket akartak tehát előadni, a Canterbury meséket alapul véve, azt bizonyítandó, hogy az ember sok száz év alatt mit sem változott. Ahhoz, hogy mindezt felvezessék, elengedhetetlennek tűnt mindjárt az elején egy erőltetett mosolyú és ritka egyszerű, ámde így is nehézkes koreográfiájú tízperces musicalbetétben tisztázni a helyzetet. A már a bevezető részben többször indokolatlanul váltakozó hangulatú (örvendezve ugráló, depressziós-szomorú, vagány-szomorú, líraian szomorú, líraian kiborulós) előadás előre bejelentett - később azonban nem mindig tetten érhető - alaptétele egyszerű: ez van. Gürcölni kell, de minek, minden hiába, úgysem változik semmi, az élet – szar. „Nem kell a szerelem és nem kell a gyerek”, „egyedül is baromi jó”. Ami segít ezt túlélni, az az „édes depresszió”, és ha durcásan belátjuk, hogy ez van. Ilyen perspektívából izgalmasnak tűnik egy Canterbury mesék-feldolgozás, és várnánk, hogy amit látunk, az legalább ezt az egyszerű képletet alátámasztja.

Minden jelenet egy-egy Chaucer művéből átemelt történet, hol többé, hol kevésbé átírt vázzal, és teljesen új szöveggel. Ezeket a történeteket néhol bevezetik, megakasztják (slammer) mesélők sokszor nehezen hallható, homályos vagy túl tekervényes szövegeikkel. A történetek mindegyikén látszik, hogy a „maiság” és a példázatszerűség kényszerétől az alkotók nem tudtak szabadulni. Leginkább azokban az esetekben jellemző ez, amikor nem csak a jelmez és a nyelvezet teszi a történetet maivá, hanem a szituációk kontextusa is. Az első történetben három jóbaráttal találkozunk, akik végeznek egymással egy elhagyott autóban talált hatalmas összegért. Az autótól, a Tesco említésétől, a kellékektől valahogy még nem érzem magam otthon ebben a mainak mutatott világban. A másik korunkra hajazó történetben a példázatszerűség eszközei mérhetetlenül sablonosak: a züllés a drogos kurvákat, a drogos diszkót, a drogos és hatalmaskodó genyó rendőrt jelenti. A rendőr mindenkit megveszteget, szexuálisan vagy anyagilag kifoszthatónak tekint. Aki erkölcsileg helyrebillentené a helyzetet ezekben a történetekben, az a halál vagy az ördög figurája, de mint ahogy egyikőjük mondja is, itt nincs rá szükség, az emberek elvégzik helyettük a piszkos munkát. A hatból négy történet hívebben követi Chaucer eredetijét, ezekben csak a nyelvezetben és néhol a jelmezekkel törekednek a (meg nem talált) modern hatásra. A frappáns komédia-helyzetek helyett az előadás ezen részeit be nem vallottan átszövő pajzánkodás és sikamlós jelenetek érthető választásnak tűnnének, de a legtöbbször a vásári expresszivitással élő játék élvezhetetlenné teszi őket. Nem nagyon látunk más, mint egymás ölének eső, vagy ezen dolgozó férfiakat és nőket, illetve egy kakast és három megbúbolandó, ostobán játszott, mégis valami sütnivalóval rendelkező tyúkocskáját. Az igaz szerelemről szóló egyetlen mese hősnője a távolba meredve évekig várja szerelmét, miközben a líraiság előhívása érdekében könnyű, áttetsző, fehér fátylakat lebegtetnek mögötte. Szegényke.

Az előadás talán legszembetűnőbb és már-már bosszantó hibája a slam poetry súlyos címkéje. Számtalanszor elhangzik, a fejünkbe verik, ha nem jöttünk volna rá, hogy itt bizony slammerek adnak nekünk elő egy jó kis slam poetry estet. Az, hogy a közös pontot, ha nem is minőségileg, de legalább formailag a rímek és a szabadszájúság jelentik, és hogy mindezt a musical és néhol az opera szintén nem túl áttanulmányozott elemeivel keverik, mindent visz. Horváth Péter gyakorlott színpadi szerző mondatai azonban néhány részletben igencsak megragadóak. Szövegét az előadás eszköztárában a többi elem közül kiemelkedő, kissé rockos, kissé musicales zene kíséri. Ez utóbbit Mihály Tamásnak köszönhetjük, az Omega basszusgitáros-zeneszerzőjének. Dicséretre méltó még Csík György sokféle lehetőséget magában rejtő díszlete. Minden részlete rozsdaette: garázsajtók, lépcső, asztalok, egy kopár fa. A rozsdás hulladékokból, fémből épített díszlet frappánsan passzol a meghirdetett „ez van” vezérelvhez, de a jelenetek cizellálatlanságát tekintve a romkocsma megjelölés megint csak erős, vagy inkább téves. A színészek sem mozgásukban, sem játékukban nem változtatnak az összképen, akinek mégis köszönhetünk megnyugtatóan jó pillanatokat, az Nagyváradi Erzsébet. Az ő eszköztárában nem csak a kéjtől torzult vagy éppen arra hívó vigyor, vagy a tragikus jeleneteket követő egyszerűen szomorú arc, lehorgadó fej szerepel. Egy kis iróniával érdekessé teszi a nehéz sorsú benzinkutasnő történetét, az anya szerepében is meggyőzően osztogatja erkölcsileg kétes érvényű tanácsait fiatal lányának.

Az előadással kapcsolatos egyik színházi szövegben olvashatjuk, hogy a színház eddigi történetének legnagyobb vállalkozásába fogott a musical létrehozásával. Úgy tűnik, nehéz fába vágta az életlen fejszét.

(2014. szeptember 10.)