Persze Szabó Magda - saját édesanyja múltját felelevenítő - története különös családtörténet. Ugyanis rögtön az elején világossá válik, hogy családról itt már nem nagyon lehet beszélni: a kereskedőfamíliából származó, erős akaratú Rickl Mária (Kubik Anna) egy teljesen szétesett családot igyekszik úgy-ahogy életben tartani, miközben férje, az ősi nemesi származására büszke Jablonczay Kálmán (Garay Nagy Tamás) egy város széli kúrián éli csélcsap életét. A múlt egy sötét szelete is felsejlik: a pénzzel bánni nem tudó férfi annak idején elverte vagyonának egy jó részét, és csak az akadályt nem ismerő asszonynak volt köszönhető, hogy nem lettek mindannyian földönfutóvá. Ez a sors ismétlődik meg aztán a következő generációval is: az ifjabb Kálmán (Ágoston Péter) fiatal felesége (Szűcs Kata) hozományát teljesen feléli, magát kifizethetetlen adósságokba veri, lányukat, Lenkét (Sárközy-Nagy Ilona) pedig Rickl Máriának kell felnevelnie. Miközben a családregények többsége (gondoljunk a Buddenbrook-házra vagy a Thibault-családra) egy-egy család felbomlásának történetét meséli el, addig itt egy már felbomlóban lévő família további bomlásának lehetünk tanúi, egészen addig, amíg Rickl Mária majdnem teljesen magára marad.
Alapvetően két konfliktus határozza meg a történetet: a nemesi Jablonczay-család és a polgári Rickl-család, illetve a katolikus Jabloczay- és Rickl-család és a református Bányai Ráchel (Oláh Zsuzsa) családjának a konfliktusa. A sors iróniája, hogy ez a három, egymástól oly távol álló, összebékíthetetlenül különböző család egy-egy házasság révén egyesül, a születő gyermekek pedig természetes módon a konfliktus áldozataivá válnak. Egy kritika keretei között nincs mód arra, hogy részletesebben fejtegessük ezeket a konfliktusokat, elég annyi, hogy kiváló drámai szituációkat kínálnak fel, amiket Szabó Magda és a rendező, Csikos Sándor sorra-rendre le is csapnak.
A konfliktusokat úgy teszik a lehető legélesebbé, hogy a szereplők jellegzetes tulajdonságait erősen felnagyítják, szinte karikatúraszerű alakokat állítanak elénk. Mindezt oly módon, hogy ezek mégsem válnak önnön karikatúrájukká, viszont nagyon erős humorfaktort jelentenek. Különösen jól látszik ez Rickl Mária és Bányai Ráchel közös jelenetében – ez egyébként az előadás legjobbja – ahol a hithű református és a hithű katolikus, két nagyon erős jellemű asszony kénytelen megegyezni gyermekük/unokájuk házasságában, hiszen a lány már terhes a későbbi Jablonczay Lenkével. Kubik Anna és Oláh Zsuzsa egészen kiválóan formálják meg ezt a két, hajthatatlan természetű asszonyt, a végletekig kiélezve az őket jellemző makacsságot, ettől egyszerre nagyon mély és nagyon humoros jelenetet tudnak kikerekíteni az összecsapásból. Szintén nagyon izgalmas karakter a fiatalabb Jablonczay-lányé, Gizelláé, az állítólag rút vénlányé, akit a korántsem rút Szalma Noémi játszik, jól megjelenítve a személyiség tragikomikus vonásait. Az erős női jellemek mellett igen gyenge férfi jellemeket kapunk: úgy tűnik, itt a férfiak csak arra valók, hogy mindent elrontsanak, hogy aztán az asszonyoknak legyen mit helyretenniük.
Miközben minden színész a legjobbat hozza ki magából, az előadást Kubik Anna játéka teszi kiemelkedővé, aki egyszerre képes megjeleníteni a családfőként tevékenykedő erős asszonyt, a széltoló fiát féltőn szerető anyát, aki gyermekének elnézi azt, amit férjének nem, és a szigorú nagymamát, aki a Jablonczay-természetet öröklő Lenkét igyekszik megmenteni végzetétől, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Csikos Sándor teljesen hagyományos stílusú előadást hozott tető alá, a díszletekben és jelmezekben (díszlet- és jelmeztervező: Gyarmathy Ágnes) is igyekezvén felidézni a 19. századi Debrecent, de itt ez a korhűségre törekvés teljesen indokolt volt. Az egyetlen modernizáló kellék a díszlet hátterében álló vászonra való vetítés – minden egyes jelenethez tartozott egy-egy kép –, de ez a megoldás nem tűnt indokoltnak, sőt inkább kissé szájbarágósra sikerült: ezek nélkül a képek nélkül is magunk elé tudjuk képzelni a több mint száz évvel ezelőtti cívisvárost. Persze ez mindent egybevéve nem rontott az előadás összképén.
Csikos Sándornak úgy sikerült tradicionális előadást színpadra vinnie, hogy közben elkerülte a szappanoperás stílusficamokat, és bizonyította, hogy a Csokonai Színházban Vidnyánszky után is van élet. Nyilván nem ez az előadás fogja megújítani a magyar színházat, de példa rá, hogy a hagyományos formát is élővé és kortárssá lehet tenni, ha kellő arányérzékkel nyúlunk hozzá.
(Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház, Budapest, 2014. szeptember 10.)
