Rózsa István díszletének köszönhetően egyszerűen eligazodhatunk az előadásban. Az első és harmadik felvonás nagypolgári szalonja félig festett, félig valós, és meglehetősen részletes. Fakó fehér-szürke-kék árnyalataival nem törekszik az előadás többi eleme fölé kerekedni, mégis autentikus környezetet biztosít Chandebise biztosítási igazgató történetéhez. Rejtett utalással azt is világossá teszi, miről fog szólni ez a történet: az egyik ruhafogas festett képe két óriási szarvat formáz, felkészülhetünk tehát a félrelépések és félreértések okozta bonyodalmak elkövetkező három órájára.

A cselekmény nem egyszerű, mégis klasszikus, a színészek pedig világosan és élvezetesen vezetnek bennünket benne. Aki megfordul Chandebise házában, mind belebonyolódik az igazgató felesége, Raymonde kusza tervébe, hogy kiderítse, férje megcsalja-e. Barátnőjével titkos hódolóként egy levélben randevúra hívják Chandebise-t egy hírhedt találkahelyre. A szereplők közül az igazgatón kívül majdhogynem mindenki örömmel sietne a megbeszélt helyre, Chandebise azonban barátját küldi maga helyett. Így érkezünk a második felvonás díszletében is bujaságtól gazdag helyszínére: a Gavallér Gúnár Szálló mindenhol bordó bársonnyal fedett, a rajtakapások elkerülése végett néhol trükkös belső terébe. A kisebb terek átlátható, mégis a történet jellegéhez tökéletesen illeszkedő elrendezésének köszönhetően itt is világosan követhetünk minden mozzanatot. A tér adta lehetőségek csak tovább fokozzák az ebben a felvonásban csúcsfokára hágó kavarodást. Chandebise lakásából valamennyi szereplő ide érkezik, vagy kideríteni, vagy tovább fűzni valamilyen szálat. Mindennek tetejébe a szálló folyamatosan részeg portása Chandebise hasonmása, ami még több félreértésre ad okot.

A felvonás ritmusát a rendező egy ideig biztos kézzel vezényli. A kezdő, várakozó ütemből az utolsó pár percre már-már börleszkbe hajló forgatagot varázsol: a szereplők mindegyike vagy menekül valaki elől, vagy üldöz valakit, vagy össze-vissza lövöldöz. A forgatag mégis orra bukik. Nem azért, mert végül nem lehet követni, hanem mert úgy érezzük, az addig világosan vezetett kavalkád összemosódik, és nem a tisztán pergő zsúfoltságnak, hanem egy zavaros masszának lesz hirtelen vége.

Az ennek ellenére alapvetően átlátható, mégis bonyodalmas és komikus helyzetekkel teli előadás nyilvánvalóan a lendületes karakterekre épít. Az elsöprő taps az előadás végén a színészek közül elsősorban Köles Ferencnek szól. Játékáért a vidéki találkozó fesztiváldíjjal jutalmazta. A díjat idén adták át először, annak a két színésznek, akik a többi kategóriában díjazottak mellett a legnagyobb közönségsikert aratták. Köles Ferenc két szerepet játszik úgy, hogy a váltásra sokszor pár másodperce jut. Arca, mozdulatai bejárják a két teljesen ellentétes. önmagában is gazdag karakter adta széles skálát. A biztosító határozott igazgatójából, aki bájosan egyszerre hiú és kishitű, aki pirulva szerelmes és aztán kitörően féltékeny, hirtelen vált a totál részeg, jámbor és mindenkit, még a seggberúgásokat is mosollyal fogadó Poche-ba, a szálló portásába. Az Urbán Tibor játszotta spanyol férjből vulkánként tör elő a féltékenység, szélsőséges temperamentumával nem hagy kibúvót egyik szereplőnek sem. Dicséretre méltó még Wunderlich József munkája is, aki nem csak a szerepéhez tartozó frappánsan megoldott beszédhibával remekel, hanem szerelemre éhes kéjencként is. Az említett, kiemelkedő játékukkal szórakoztató férfi színészek mellett a női szereplők színészi eszköztára sajnos meglehetősen szegényesnek hat. A harsány felháborodáson-féltékenységen kívül nem sok mindent mutatnak.

A felhőtlen szórakozást egy-egy felelőtlenül odavetett, kidolgozatlan, talán a hagyományos komikus elemek tarkítására szánt, mégis éktelenre sikeredett ötlet árnyékolja be. Ezek feltűnően az előadás második felében kerülnek elő, vélhetően a pergő ritmust és az egyre duzzadó kavalkádot még inkább fokozandó. Részben elütnek az előadás - mindeddig jellemző - humorától, hangulatától, részben a „jó ízlés” medrében tartott, nyílt pikantéria ezeken a pontokon félresiklik, és olcsó poénként csapódik az arcunkba. A második felvonás végén például a nagy futkorászástól, ijedelemtől egyszer csak epilepsziás rohamot kap két szereplő. A szín ráadásul ezzel a képpel ér véget, keserű utóízt adva az egyébként élvezetes felvonásnak.

Melléfogással ért véget a harmadik, egyben utolsó felvonás is. Miután a szereplők lépésről lépésre kibogozták a félreértések immár óriásira gombolyodott szálait, és már-már éljenző tapsra állna a kezünk, odavetnek egy, az előadás egészéhez képest igencsak oda nem illő képet: mindenki ámulattól eltelve megcsodálja Chandebise unokaöccsének hirtelen és megmagyarázhatatlan oknál fogva eléjük tárt altestét, majd a szakácsnő a látványtól felajzottan ráveti magát. Ezek után a taps ugyan nem tör elő belőlünk, de az előadás egészének hála végül mégis éljenzővé fokozódik.

(Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház, Budapest, 2014. szeptember 13.)