A találkozást harsonaszó és a lenyugvó nap sugarai, a gyerekeket angyal kíséri. Az előadás nyilvánvalóan azt az űrt szeretné betölteni, ami miatt a ,,darabot” ma távol érezzük magunktól: közelebb hozni és megértetni, több oldalról bemutatni az első világháború magyar vonatkozású történéseit, hangulatait, borzalmait, melyek fájdalmaira Molnár darabja enyhítésként szolgálhatott. Az előadás végére azonban úgy érezzük, ezt a felhőt túl nagyra fújták, és talán még magasabbra emelkedett el tőlünk.
Az előadás első része alapvetően kordokumentumokra épül: frontnaplókra, szerelmes levelezésekre, szabályzatokra, korabeli dalokra. A háború világa, látjuk, összetett. Vidnyánszky ezt a térhasználattal is találóan érzékelteti. A főszereplő a háború, amit a front és a hátország időben és térben párhuzamosan képvisel. Az állandó térelem, egy rozsdás, ágyú lőtte fal előtt, fölött, mögött, alatt egyszerre látjuk a néha harcoló, néha sírgödörbe ugráló katonákat, otthon maradt, gyászoló családjaikat, az eseményekbe belesétáló, a feljegyzésein keresztül (vagyis egyszer csak alatt, hiszen a nyakába akasztja véget nem érő irataiból álló füzérét) megelevenedő, a háborút aggódva figyelő, de segíteni próbáló művészt, az ország vezetőit, a tábori kuplerájokban szolgáló lányokat, a virágkorukat élő kabarékat, a halál figuráját, a kommunista forradalmárt, a gázmaszkos, szuronyos puskával masírozó gyerekeket, a sebtapaszos, feje tetejére állított nagybőgőt, a zenekart, a…. A gázmaszkos, szuronyos puskával masírozó gyerekeket?
Bizony, őket pedig a könnyeden táncoló gázmaszkos kurvák követik. A háború világa, látjuk, összetett. A megidézett hangulatok a háború kitörését övező üdvrivalgásból fokozatosan váltanak át a kilátástalanságba, aggodalomba, gyászba. A sok minden és a minden egyszerre elve miatt az előadás magába nyeli a jó ötleteket és színészeit is, még az olyanokat is, mint Béres Ilona, Nagy-Kálózy Eszter, vagy Mécs Károly. A diákok frissessége sokszor nagyon üdítő, követni tudják az előadás ívét, de sajnos ezt is csak később, visszagondolva észleljük, ott mindez valahogy hangsúlytalannak hat.
Az események, alakok csupán felvillannak, leperegnek előttünk, nem ismerjük meg őket. A merítés mély, a kidolgozottság mégsem lesz az. A munka alapos, talán túlságosan is alapos. Az előadásból a témát leszámítva nem lesz tragédia, a halmozástól nem a sorsok és viszonyok válnak összetetté, csupán a montázsnak lesz megszámlálhatatlanul sok eleme.
A második felvonásban az előző rész kavalkádja elcsendesül. A szereplőket nagyjából ismerjük, az ,,előjátékban” ők is feltűntek már. Az előtérben az özvegyek és gyerekek játéka, a háttérben az igazán mélyrehatóan megrendítő szín látható. A katonák a magasban, a szakadék szélén, a lábukat lógázva tétlenül ülnek, a szakadék másik oldalán a fehér felhő háborús gyolcsokból, gézekből összevarrt palló. Ott játszódik majd a nagy találkozás. Itt most minden. Iszonyúan. Lassú. Hosszú és szimbolikus. A párbeszédek, a mozgások.
Az egyik katonának az egész felvezető rész idejéig tart felmásznia a fehér felhőre vezető létrán, majd majdnem ennyi idő, míg a halált jelző, szívéből induló piros szalagját felemeli, és fájdalmas mozdulattal a szakadékba veti. Minden mondatot nyomatékosan kell kiejteni, a fájdalom csúcsfokán pedig minden mondat között hangos kóruszenét kell bejátszani. És persze óriásira kivetítve megjelennek a felhők közt vágtató, lobogó sörényű lovak is. Ez már a túl sokadik alkalom ahhoz, hogy fel ne szisszenjünk: csak ezt ne! A gyerekeket kaláccsal és tejjel várja otthon anyukájuk, és a kis lurkók édesen majszolni kezdenek.
Az utolsó percek keretbe foglalják az előadást. Visszatér az első felvonás néhány szereplője, Ferenc József egy fél mondattal elintézi a háború végét. A záró pillanatok azok, amelyekkel valóban sikerült áthidalni ezt a száz évet, közelebb hozni, személyessé tenni a múltat. A szereplők saját családjuk háborús történeteit mesélik nekünk.
Maga a rendezői koncepció mindezek ellenére méltó a százéves évfordulóhoz és méltó az elismerésre: az első felvonás sötét világát feloldani egy hatalmas vízióban, csodában, mint ahogy azt tulajdonképpen Molnár is tette. Ez az ív azonban csak az elképzelés szintjén emelkedik felfelé. A vélhetően a nyomatékosítás, a tiszteletadás, az emelkedettség, a fájdalom érzékeltetése céljából használt, néhol émelyítő pátosz és a mindent egyszerre akarás súlya igencsak megtöri.
(2014. szeptember 28.)
