A Lloyd Newson vezette DV8 Theatre nevében is őrzi a tematikát, mellyel évtizedek óta foglalkozik. Deviate, azaz ,,különbözni.” Munkáiban nem feszegeti a társadalmi tabutémákat, hanem - a fizikai színház eszközeivel - bemutatja és „elfogadhatóvá” teszi azokat. Így tett például The cost of living című 2004-es kisfilmjében is, melyet a Trafó a John egyik előadása előtt, felvezetésként le is vetített. Ez a film egy alsótest nélküli férfit állít középpontba, úgy, hogy mégsem végig róla beszél. Nem a szokványos élethelyzetekre emlékeztető, mégis életszerű, Fellinisen abszurd-szürreális életképek közé helyezi mindennapjait. A sok furcsaság füzéréből a férfi élete nem lóg ki. A John ennél a filmnél azért keményebb, mert maga John az, aki úgy meséli el nekünk a történetét, mintha az természetes lenne.
Az élete szó szerint leforog előttünk. A színpad egyetlen forgó szerkezet több részre osztva, hasonló elemekből összeálló helyszínekkel. A majdnem üres terek inkább puritánok, rendezettek, mint karakteresek. Ha nem hallanánk John elbeszélését, nem ismernénk rájuk. Az elbeszélés stílusa végig monoton, érzelemmentes, közömbös, mintha a történtek közül igazán semmi nem rázta volna meg. Nem érzi a börtön, a büntetések fenyegetését, mi sem érzünk megbánást sem a hangjában, sem a játékában.
Pedig hallunk itt mindenfélét, amin a szerencsésebb társadalmi helyzetben szocializálódott néző normál esetben megütközik. Azt azonban, hogy ezeken meg is kellene ütközni, először akkor vesszük észre, amikor John számszerűen, kategóriákra osztva felsorolja a bűntetteit. A szavak értelmén kívül az egyetlen, ami felhívja a figyelmet az elhangzottak szürrealitására, az az, hogy John mindezt egy földhöz szögezett cipőben, irreálisan nagy ívekben dülöngélve mondja el. Később egyszerűen megjegyzi: tolvaj vagyok, így neveltek. Mégsem az elvetemült bűnöző áll előttünk, hanem egy olyan, a társadalom peremén élő ember, akinek nem volt más választása, nem állt előtte más életút. Mikor a nagyobb tragédiákhoz ér, mint amikor rég nem látott fia elutasítja őt, vagy elveszti egy közeli barátját, mintha mégis megrendülne, de ezeken is hamar túlteszi magát.
A szín olajozottan forog, a mese monoton, ennek megfelelően az elbeszéléssel párhuzamosan futó jelenetek sokszor kimerevített, hideg életképek. A szereplők absztrakt mozgása is ugyanúgy működik, semmi fennakadás, megütközés, csak az olajozottság. Egy eseményekkel teli, mégis üresnek ható, mélységeitől megfosztott, vagy erre talán alkalmat sem kapó életet látunk. A szereplők sokszor csak tárgyak: a szerelmek, gyerekek csupán vállfák, ruhák, az emlékeket székek és sörösüvegek hozzák elő. Mindez a főszereplő hozzájuk való viszonyát tükrözi.
Ez a kifordított élet egyszer csak a melegszaunák világába torkollik, ahol a magányos John szintén üres, de szövevényes kapcsolatokban próbál legalább pillanatnyi figyelemre, társra találni. A szexuális kapcsolatok labirintusát most a díszlet falainak labirintusszerű elrendezése és az interjúalanyoknak a szaunákban eltöltött órákról szóló őszinte beszámolói szemléltetik. A rejtett világ abszurdnak ható közössége, jellemzői, eseményei sokszor meglepően humorosak, és sosem agresszíven magamutogatók.
A mély alkoholizmus és a családi erőszak uralta környezetből érkezett Johnt a folyamatos megpróbáltatások megedzették, a rétegek egymásra rakódtak. Az utolsó percekben elhangzó, legőszintébb vallomásában mégis érzelmeiről beszél, az interjúalany eredeti hangján. A benne lévő szeretetet soha, senkivel nem tudta megosztani, most erre, igazi kapcsolatra vágyik. Az ember nem veszett ki belőle, csupán a sok találkozás során egyetlen maradandó értéket sem sikerült találnia. Az utolsó percek bensőségessége a továbbra is uralkodó egyszerűségnek és az addigi benyomásokkal szembeni kontrasztnak köszönhetően nem válik giccsessé. Leginkább azért, mert John végül a színpadon is magára marad.
(2014. október 3.)
