Joe DiPietro darabja persze elsősorban szórakoztatni akar, és teszi ezt könnyedén, gyakran ismétlődő panelekkel, kiszámítható dramaturgiával és párbeszédekkel. Ügyes mesterember módjára jól adagolja a kis szomorkát és a sok nevetést. Hol és mivel töltheti az életét egy igazi olasz nagymama? Hát persze, hogy a konyhában, és persze, hogy főzéssel. (És bár a konyhát nem látjuk, az étkezőasztal uralja a terepet Znamenák István és Szalai József barátságos, kopottasan ódivatú díszletében.) A Lázár Kati játszotta Aida a leglehetetlenebb pillanatokban és helyzetekben rohanja le unokáját vagy vendégeit a nem is kérdésnek szánt „Ugye, ennél valamit?” mondattal vagy ennek számtalan variációjával. És mi kell még a nagymamák szerint egy 29 éves, egyedülálló fiatalembernek? Hát persze, hogy egy feleség, aki ráadásul a költözés ellen is hathatós érv lehet. Az ő beszerzése Emma nagyi (Szabó Éva) harci feladata, amit becsülettel teljesít is. Nem rajta múlik, hogy az akció nem jár a várt eredménnyel. Caitlinnek, az ír menyasszonyjelöltnek (Cseh Judit) még azt is megbocsátják, hogy vegetáriánus, még ha nem is pontosan értik, hogy ilyesmi egyáltalán hogyan lehetséges. A két nagypapa karaktere is ismerős összetevőkből áll. Frank (Lukáts Andor) az öregségére is szoknyabolond örök gyerek, Nunzio (Benedek Miklós) a komolyabb, szomorú titkát önzetlen szeretettel rejtegető nagyszülő.

De a legjobb az egészben a négy remek színész összjátéka, ahogy hibátlan ritmusban és összhangban passzolgatják egymásnak a mondatokat és a poénokat, és ahogy ebből a négyféle karakterből összegyúrják azt a szívmelengető nagyszülőséget, elnyeléssel és akolmeleg biztonsággal egyaránt „fenyegető” családi kavalkádot, amiből Nick, az unoka menekülne, és ahová majd mindig visszavágyik. A Szabó Kimmel Tamás által alakított unoka pedig hagyja játszani a nagyszüleit, ahogyan egyébként a színész is örömmel asszisztál a négy idősebb kolléga jutalomjátékához.

Szabó Kimmel Tamás Nickje egyben a narrátora is az előadásnak, előkészíti a jeleneteket, kilép belőlük, visszalép a történetbe. Időnként a többi szereplő is kilép egy-egy pillanatra (ezt mindig a világítással jelzik), az ő szemszögéből is megnézhetjük az adott szituációt. Igaz, ezek a kilépések néha túl is magyarázzák a látottakat. Znamenák István azonban jó ritmusú, pergő előadást rendezett, amelynek nagy erénye, hogy a közhelyes gondolatok igazságát is meg tudja mutatni. Hogy például egy egyszerű ajtón kilépés tényleg a halál metaforájává tudjon válni, és ne legyen túl patetikus, az nem könnyű feladat.

Elhúzódó gyászreakciókra azonban itt nem kell számítani, annak ellenére sem, hogy a négy nagyszülőből a végére csak egy marad. A néző egy szórakoztató, könnyed este emlékét viszi magával, még akkor is, ha ez a négyből egy kinek-kinek eszébe juttatja a saját családi leltárát, és elgondolkodtatja a "Tengo famiglia!" igazságáról is.

(2014. október 8.)