Mészáros Zsófia díszlettervező színpadszigeteit fapallók kötik össze: fél méterrel folyamatosan a föld fölött, polgári csendességet sugalló tonettvilágában él Blondin, a világszám. Látszatra úgy sétál ötven méter magasan egy kötélen, mint te vagy én az anyaföldön: talicskát tol és tucatnyi tojásból rántottát süt. Látszatra, mert mint később kiderül, közben négy tojást csak leejt, és a magányos férfi az anyaföldön sem áll olyan stabilan, mint mutatja.
Salinger Gábor Blondinként egy magabiztos macsót állít szembe a földről érkező, még szinte gyereklány rajongójával. Gáspár Kata Caroline-ja mintegy nemtörődöm következetességgel, szemtelen szerényen kezdi bontogatni a férfi rendíthetetlennek tűnő öntudatát. Végül – ki ezért, ki azért - belevágnak a közös munkába, hogy egymás nyakában kettejükből megszülethessen a magasság régi-új kihívója: Ikarosz.
A drámaszöveg megmagyaráz és néven nevez szinte minden mozgatórugót, amivel nem csupán a nézők befogadói terét szűkíti, de deus ex machina egymaga oldja meg azt, ami a színésznek is feladata lenne. Blondint például többször is körülbeszéli a másokért vállalt felelősségtől való félelmével. Az átiratban több levegő jut Caroline-nak, akinek a lelke mélyét fóbiák és kisebbrendűségi komplexumok mellett nagy adag irracionális rajongás cizellálja: meggyőződése, hogy mentora kellő gyakorlással a levegőben is tudna sétálni. Az előadás legjobb pillanata, amikor drámaszöveg és játék egybeér: a fiatal lány - miközben az asztalra feltett szék tetején hiába próbál felállni – arról beszél, hogy világéletében kicsi volt, és nem is érdemli meg, hogy nagy legyen. Ilyen pillanat azonban talán csak ez az egy van az előadásban.
Amíg a díszletelem folyamatos – néhol kissé már zavaró – átrendezései a történet tagolását támogatják, a kékségbe kivetített fehér madarak klasszikus, és a különböző körformák absztrakt giccse megkerülhetetlenül ráborul a látványra. A vizuális tüskét Dés László – önmagában kellemes hangzású – hangulatfestő zenéje csak még tovább tolja a közhelyesség felé.
Arra többszörösen és visszatérően választ ad a rendezés, hogy ki miért vág bele ebbe a próbatételbe, azonban az, hogy a közöttük lévő viszony hogyan alakul, és hogy végül mivé lesz, teljes homályban marad. És ez ebben az esetben nem a befogadói fókusz szabadsága, hanem az értelmezhetetlenség szürkéje. Ahogy a lány kérdése a nagy mutatvány közben, hogy szereti-e őt a férfi, úgy a férfi túlparti igenje is idegen mindattól, amit addig láttunk. Hiába követi le a szöveg az egymáshoz és az egymástól való alakulás lépcsőfokait, és jelzi a két alak privát űrjeit, a figurák nem találkoznak – még magányukban sem. Salinger András tűpontosan hozza az ereje teljében lévő macsó alakját, azonban az image mögötti emberből semmit nem mutat meg. Ez a maszkban ragadtság ott, ahol erős érzelmekről, lélekmélyi félelmekről adna számot, hamis grimaszokként hitelteleníti a figurát. Gáspár Kata ezzel szemben a lány elhallgatott sérüléseit úgy titkolja, hogy közben érezteti azokat. Még ha - hangerővel és könnyekkel – néha túl magasra futnak is a figura érzelmi regiszterei, Gáspár egy eleven Caroline-t kínál Salingernek játszótársul. Közös halmaz híján azonban a közös játék elmarad.
Az előadás az élet értelmét próbálja szóra bírni, az pedig most (is) néma marad. A magasból belógatott hinták között végül felépül a kötélpálya, amin piros csíkos, cirkuszi dresszben két fura alak araszol. Ikarosz azonban hiányzik róla.
(2014. szeptember 27.)
