A Franz Zauleck meséjéből készített előadás az összeköltözésen keresztül mesél az emberi kapcsolatok és az osztozkodás nehézségeiről. A már emlegetett busz eredeti lakója Vadkan Dönci (Hannus Zoltán/Kemény István), a játékos, de roppant rendetlen kisállat. Döncinek látszólag mindene megvan: egész nap, szünet nélkül rosszalkodhat a lakás-autóban. Azonban mégsem lehet töretlen a boldogsága, mert nincsen, akivel játsszon. Ez változik meg Cirmos Liza (Pallai Mara/Kovács Judit), a rendmániás macska érkezésével, aki télire keres menedéket. Dönci befogadja a cicát, ám ezzel nem kevés konfliktust vesz a nyakába. Ugyanis míg a fantáziadús vadkan egyre újabb és újabb játékokat barkácsol, Liza kétségbeesetten takarít utána, míg elege lesz a sziszifuszi munkából, és nem törődve a hideggel, úgy dönt, hogy továbbáll.

A történet során Dönci különböző módszerekkel próbálkozik a cica ott tartására: hol az időt osztják ketté, hol a teret, az eltérő igényeknek megfelelően. A végkifejlet azonban nem a kompromisszum lesz, hanem a keveredés. A hagyományos, fiús-lányos szerepek feloldódnak, a két állatka átveszi egymás szokásait: Liza elkezd érdeklődni a játékok és az autók iránt, Dönci segít a rendrakásban.

A mese legszebb motívuma Dönci motivációja: nem akar elszakadni Lizától. A cica, aki egyszerre játszótárs és a felettes ént képviselő anyafigura, nem igazolja érvekkel a szabályokat, és a mese nem válik száraz példázattá. Ilyen szempontból megfelel a négyévesek életkori sajátosságainak, akik a kötelességek mögött még nem igazán keresik az okokat. A másik fél szeretetének kiérdemlése és az értékeivel való fokozatos azonosulás lesz tehát a hajtóerő Dönci számára.

A folytonos civakodáshoz Kuthy Ágnes rendező jól átgondolt, üresjáratok nélküli mozgáskoncepciót talált ki. Nem kereste különösebben a direkt, kiszólós-kinézős interakciót a gyerekekkel, cserébe lenyűgözte őket a pazar kivitelezéssel. Egyedül az a gond, hogy az előadás tanulságára való ráközelítés a játékidő végén leülteti a darabot. A viccek elfogynak, sűrűbben követik egymást a pusztán végkicsengést előkészítő párbeszédek, a befejezés pedig a maga elvontságával, vagy legalábbis hirtelenségével (elindul az addig lerobbant busz), valószínűleg meghaladja egy átlag négyéves befogadói képességeit.

Míg azonban ide eljutunk, számtalan sértődöttségen és duzzogáson keresztül vezet az út, ehhez pedig kifejezetten találó megoldás a két babaszemű báb. A színészek az egyik kezüket a báb fejébe dugják, így a szűkíthető, tágítható tekintettel jól kifejezik az aktuális érzelmeiket, míg a másik kéz marad a végtagoknak. Jelen sorok szerzője a két szereposztásból Pallai Mara és Hannus Zoltán párosával látta az előadást. Míg Pallai érzékletesen kihangsúlyozta a macskás tulajdonságokat a végtagok nyalogatásával, tisztogatásával és a farok csóválásával, addig Hannusnak, mókázó figurájához híven, sokkal több játékos túlzás jutott. A két figura elemi különbsége már önmagában is roppant szórakoztató és látványos. Ezt tovább emeli, hogy a színészek (különösen az egy-két táncjelenetben) bábok nélkül, saját testükkel is reprezentálják a figurákat, és az állatkákhoz hasonlóan, Hannus kissé mackósabb alkata ellentétben áll Pallai törékenységével.

A párkapcsolati nehézségek asszertív megoldása, amit Liza és Dönci az előadás során megtapasztal, sokszor még az idősebb korosztálynak is újdonság. Ilyen látványos formában pedig, minden döcögés ellenére, öröm a tanulás.

(2014. október 3.)