Euripidész Oresztésze lehetne akár a megnyugvás drámája is. Oresztész megölte anyját, Klütaimnésztrát, aki előtte szeretőjével szövetkezve saját férjét, Oresztész apját, Agamemnónt gyilkolta meg. Hiába, hogy mindezt Apollón parancsára tette, az argoszi nép őt és felbujtó nővérét, Élektrát is halálra ítéli. A testvérpár azzal próbál menekülni a kelepcéből, hogy a plebsz megnyeréséért megölik Helenét, aki a trójai háborúért és vele sok argoszi férfi haláláért felelős. Ekkor érkezik Apollón a gépből: Helenét az égbe emeli, és a két testvért kibékíti a néppel. Noha Oresztésznek átmenetileg száműzetésbe kell vonulnia, visszatérte után már nem a bosszúra szomjas Rosszindulat (Erünniszek avagy Fúriák), hanem a Jóakarat (Eumeniszek) ítéli meg tetteit.
Horváth Csaba rendezése nem is annyira az isteni státuszú, belülről ádáz Fúriákkal riogat, mint éppen ezzel a közösen létrehozott, polgártársi Jóakarattal.
Túl vagyunk a drámán: gyilkosokat öltek. Oresztész (Rétfalvi Tamás) a katatón szendergésből űzött állatként ébred, aki még járni sem tud, már menekülni kénytelen: istenelőtti istenek gyötrik kívülről-belülről. Nem a korábbi tett súlyán könnyít a rendezés: a tettesek, a tett megítélői és a tett közege válik komikussá – szép lassan, fokozatosan.
Térey János és Karsai György fordítása maga is apránként csepegteti bele a szlengig vitt élőbeszéd lazítószerét a drámaian induló előadásba. A két és félezer évet Benedek Mari jelmezei is lécrezgés nélkül megugorják: Oresztész, Élektra és Püladész fekete melegítőalsós, fehér trikós szettjei a kortalan és nem nélküli huszonegyedik századot, az argoszi asszonyok karának sokszínű, kékes-vöröses sárgája az idei év őszét idézik meg. Khell Zsolt súlyos fémterének falán fémtüskék merednek, falra lehet mászni rajtuk és tőlük: mint egy szögekkel kivert hatalmas hordó belseje, amelyben szétrázódnak testek és lelkek. A mindvégig tragikus térbe folyamatosan szivárog a megúszásra játszó kisstíl: az ügyeskedés, a hárítás, a kifelé kacsingatás. A dráma végül nem a színpadon lévő erők között, hanem a színpad és a nézőtér közé feszül. Úgy kell döntenünk - mert ugye kell! -, hogy nincsen jó döntés.
Szávai Viktória Helenéje kiemelt állal és elegáns meztelenséggel tartja el magát a körülötte – és részben miatta – zajló eseményektől, majd megrázó erővel sípol ki torka mélyéről az isteni igénybevétel. Gazsó György mint Meneláosz az államférfi kifejezést a szótárakból ismerő politikus hibátlan látlelete: Oresztésznek címzett mondatai felénk sandítanak, öltönybe zárt, szomorú testét hol jobbra dönti, hol balra keres vele támasztékot. Tündareosz, a meggyilkolt Klütaimnésztra apja is erőlködik erő helyett: Bálint András egy olyan uralkodó hiánytalan képletét teszi elénk, akinek egykor volt virtusa helyén mára csak különböző – hol hangosan agresszív, hol bölcsen megértő - pózai maradtak. Schneider Zoltán biciklis futára mint hírnök szintén hézagmentesre kimunkált irónia, ahogy Nagy Norbert energikusan gyáva testőre mozgásban és prózai hangfekvésben egyaránt meggyőző teljesítmény. Míg Móga Piroska Hermioné odafigyeléssel és szeretettel teli, csendes jelenlétét kelti életre, Horkay Barnabás légi akrobata Apollónja csupa vitalitás és infantilizmus. Az asszonyok karvezetője Csomós Mari játékában eleinte megnyugtató anyadajka, bölccsé idősödött nő, majd egyre gyakrabban bök félre néhány ironikus szurkát. Mindkét hangfekvésben – és a felőle induló szavakban csakúgy, mint a felé irányuló mozgások számára – az övé az egyik legerősebb színpadi jelenlét.
A polgári miliő ironizálódásával együtt a három fiatal tettestárs egyre inkább húsz fölé csúszott tizenévesnek látszik: mint akik kicsikként keverednek nagy dolgokba. Adorjáni Bálint Püladésze nőkön lovagol, miközben Oresztész társaságát keresi: laza és energikus, de hogy voltaképpen mit akar, nem lehet tudni. Élektra Martinovics Dorina játékában testvéri szeretettel és testvérin túli vágyakkal fordul bátyja felé: sokszor szenvtelen elfogadása, töretlen támogatása mélyén a nem oly régi akolmelegség áttéte érződik. Rétfalvi Tamás Oresztészének gesztusai, mozdulatai, kitörései és visszahúzódásai egy érlelődni kénytelen, és ebben a kényszerben saját korosztályára maradt fiatalt formáznak. A figura sokfélesége akár emblémája is lehetne egy külön betűjellel megcímkézett generációnak – e sokféleség közös nevezője Rétfalvi játékában a bemutatón mégsem áll össze.
Ami saját csapatával, a Forte Társulattal már többször sikerült Horváth Csaba koreográfus-rendezőnek, azzal - kivéve A tavasz ébredését a Debreceni Csokonai Színházban 2007-ben - mindeddig adós maradt, amikor hazai kőszínházi társulatokkal dolgozott. Hol a mozdulat, hol a hang szólt hamiskásan, és kettőjük közös nyelvét sem mindig lehetett érteni - mindeddig. Mert ahogy Oresztészt az argoszi asszonyok kara, úgy támogatja meg most a mozgás a drámaszöveget: hol alá, hol mellé téve saját gondolatait. Az istenek végül jönnek, és mindent visznek: hitet, nőt, dicsőséget. Csak a lelakott pózok maradnak, a nézőközönségük és néhány bosszús fiatal. No, meg az a fránya felelősség.
(2014. október 5.)
