Wilson rendezésében a látvány mindent visz: a játszók 3D-s rajzfilmfigurák az esszenciára csupaszított épületsablonok előtt, mindegyikük egy-egy különös(en találó) mozdulatsort hordoz személyisége emblémájaként. Bőrük fehérre kenve, öltözetük nemük és helyzetük szerint jellegzetes séma a tört fehértől a szürkén át egészen a majdnem feketéig. Ebben a rikító színtelenségben egy vöröses barna haj vagy egy kéken megvilágított kar különleges hangsúlyt adhat, és egy piros fénnyel jelzett arc a legsúlyosabb drámát jelöli.

A vizuális vegytisztaságot archív filmbejátszások zajosítják: hol egy központi téren (talán éppen Szarajevóban) összegyűlő emberekről, hol katonákról és hozzátartozóikról készült korabeli felvételeket vetítenek a színpad hátsó falára. Ezekkel a nagyrészt konkrét utalásokkal az ellenpontozás játéka elkezdődik, a vetített látványelem mégsem válik igazi játszótárssá. Ráadásul az előadás kezdetekben inspirálóan abszurd képi világa lassan kiégeti és elzsibbasztja a nézőtéri neuronokat.

A kerek száz esztendeje kitört világháború a színházainkban is sorra hívja elő az emlékezés köreit. Akárhogyan is viszonyuljunk hozzá - akár jelenvalóvá tesszük, akár magunkra írjuk át, akár mások ellen hangoljuk -, az alkotók általában közelíteni igyekszenek hozzánk az akkor történeteket: ki gázmaszkos női alakok megrázó mozdulatsoraival (Mándy Ildikó: 1914 ki arcunkba meredő puskacsövekkel (Vidnyánszky Attila: Fekete ég / A fehér felhő Wilson ezzel szemben meg sem próbálja betolni a száz évvel ezelőtti világháborút a nagykörúti színházterembe. Sajátos igazságát ott nyeri el az előadás, hogy éppen ezt az évszázados távlatot választja nézőpontjául.

Egy optimista köpcös és egy borúlátó nyúlánk meséli el nekünk, hogyan várták, hogyan félték, hogyan élték túl és hogyan haltak bele eleink mindabba, amit akkoriban - még sorszám nélkül – a világháborúnak neveztek. A grammra precíz zenei utalások, az elemes játékokra hajazó babamozgások és a lelassuló múltidézés közötti ritmusváltások, ahogy a kimerevített közös mozdulatok tablóképei is, hol az irónia, hol az elégia távolságában tartják a történéseket. Még a civil berendezők is ütemre és figurában mozogva teszik a dolgukat a jelenetek közötti átállásokban.

Nem a frontvonalat látjuk, hanem azt, amiből a frontvonal is létrejön: a háborúra legyintő vagy azon lamentáló civileket, a besorozás megúszására tett sikertelen kísérleteket, vasúti várótermek és katonai kaszinók kistotáljait. A háború kíntornája csak megy és megy mindig tovább: azt még csak-csak látjuk, hogy ki hajtja a szerkezetet, de azt sosem, hogy ki komponálja a muzsikát. Wilson verklije néha megáll, ránk néz. Áll. Mintha az egészet meg lehetne akasztani, miközben ilyenkor éppen csak megfigyelni lehet - kicsit hosszabban. Miközben egy-egy pillanatán nincs is mit figyelni az apró, egyedi kis babalépéseknek, amelyekkel végigtotyogunk a száz évvel ezelőtt történteken – és azon túl is.

Az elhangzó szövegek szintén távolságot tartanak: hol az irónia és az abszurd Jaroslav Hasek-i világában, hol a közhely és az evidencia határán, hol mindezekben egyszerre mozognak. Vagy tudtuk vagy nem, hogy a lovakat is besorozták: jelenetről jelentre jól ismert gondolatok és különös részletek keverednek.

Ebben a folyamatosan fáradó verkliben József Attila ugyanúgy elveszik, ahogy Eszenyi Enikő drámaira hangolt jelenete is furcsa függelékként csüng az előadáson: belsőt kifordító játéka nem találkozik a társak mozdulat- és arcmaszkokba sűrített jelenlétével. Egyszer még felkapjuk a fejünket arra a gondolatra, hogy a világháború, ha elfelejtjük, sosem ér véget, és ezután nem sokkal mellközépen vág minket a száz évre visszadatált kérdés is, hogy ennél már tényleg nem lesz rosszabb? - jól tudva, hogy lett rosszabb.

Ezzel együtt is csak süppedünk és süppedünk a székeinkbe, és ebből a pozícióból végezetül csupán tétova vastapsra és egy bágyadt bravóra telik. Wilson – és a vele dolgozó kelet-közép-európai alkotók - látószöge egy karakteres és érvényes nézőpont. Oldalról néz rá arra, ami elmúlt, és ívet húz azzal, ami van: ahonnan mindez látszik. Azonban mi, akik ott voltunk az előadáson, nem oldalról nézzük sem 1914-et, sem 1945-öt: úgy beléjük álltunk, hogy még mindig világháborús a csizmánk talpa. Talán nem dolga egy színházi előadásnak (nép)lelkeket szellőztetni – azonban találkozni velük igen. És ez a találkozás ma nem történt meg.

(2014. október 15.)