Ha a színlapból jól értem, Joël Pommerat kortárs francia szerző és rendező jeleneteit, novellaszerűségeit dolgozta fel a Katona társulata, Máté Gábor rendezésében. Ezen kívül nincs mit megérteni. A kis történeteket nem a megmagyarázhatóság vagy az ésszerűség vezérli, éppen ezért lesznek valószerűek, és állnak hozzánk annyira közel.
Felejtsük el a két Koreát! Kisebb-nagyobb, néha kettő, néha kilenc szereplős jeleneteket látunk, melyeket egyáltalán nem a két Korea problémája, hanem inkább egy steril, hosszú kanapé, ugyanaz a felcsendülő dallam és az köt össze, hogy jelentéktelennek tűnő, majd eget rengető tragédiákká fejlődnek. Az összes jelenetet az abszurditás nyitott köntöse fedi, melyből sokszor kikandikál a mindennapiság. A jelenetek általában hétköznapi életképekként kezdődnek, aztán egy semmisnek tűnő probléma abszurd rémálommá duzzasztja őket. Végül pedig vagy valóban tragédiába fúlnak, vagy lenyugszik minden, mintha semmi sem történt volna.
Ezek a semmisnek tűnő helyzetek állnak tehát a történetek középpontjában. A színészek azonban sajnos nem tudják annyira természetesen venni ezeket a problémákat, hogy megmutatkozzon abszurditásuk. Egy-egy felesleges szemmeresztgetéssel vagy sóhajjal reagálnak rájuk. A reflexió, kikacsintás miatt soknak tűnik az a kevés reakció is, mellyel azt jelzik, hogy itt most abszurditásról van szó. Ezért nem sikerül hitelessé tenni azt, ahogy apró problémákon fennakadnak az általuk játszott karakterek. Ez a játék valahogy nem illik a színészekhez, sokszor úgy érezni, csak eljátszogatnak.
Igaz, az alapanyag sem kínál nekik elég fogódzót, többször maga is erőtlen. Vannak jelenetek, vagy azokon belül is kisebb részletek, amikor a színészek komolyan veszik az abszurd világ szabályait, és mintha minden, ami körülöttük történik, normális lenne, nem siklanak félre pici jelzésekkel, hanem a végletekig nagyítják szerepüket. Ilyenkor minden jól működik.
Ezekben a pillanatokban születnek a legizgalmasabb karakterek és szituációk. Ezt a játékstílust azonban nem mindenki tudja eltalálni és végig megtartani. Akikhez a leginkább illik, az Keresztes Tamás, Ötvös András és Ónodi Eszter. Fokozatosan robbannak, vagy végig türtőztetik magukat. Így tűnik ki a sok szerepből egy: a gyerekeket túlságosan szerető tanár bácsi, egy gátlásosan konszolidált, de bűnre éhes asszisztensnő, egy aggódó, hisztérikus anyuka, vagy egy halott páciense lányának csókoktól tüzes támadásait kivédő orvos. A többiek néha rátalálnak erre a hangra, és sikerül kijátszaniuk, de többnyire sajnos csak messziről érintik.
A legmegrázóbb jelenet az, amikor Szirtes Ági és Kulka János A kopasz énekesnőből játszanak el egy részletet, vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonlót. Amikor két idegen hosszú beszélgetés után rájön, hogy ők házasok, és az egész életüket együtt élték le. Csakhogy az itt a szép, hogy az értetlenség, a jelenet abszurditása nem a színpadi világ sajátja. Pár perc múlva egy félmondatból kiderül, hogy azért volt szükség a helyzet körülményes tisztázására, mert a nő folyamatosan mindent elfelejt. Egy pillanat alatt történik meg, hogy a nő üres és stilizált játéka magyarázatot nyer, a valósba ágyazódik. A megrázó az, hogy az abszurditás itt tényleg relevanciát nyer, egyik pillanatról a másikra mutatja meg valós arcát és lesz tragédiává. Valószínűleg a többi jelenet is ezt érzékeltetendő született, de egyedül itt sikerült ezt bemutatni. Az a baj, hogy apró részletekkel, mozdulatokkal, hangsúlyokkal ennek a jelenetnek is elveszik az éle, ez sem marad tiszta.
A történetek és a játék adta egyenetlenséget sokszor szerencsésen ellensúlyozza egy csattogó papucs, egy pluszban feltűzött férfi copfocska – ezek a képek sokáig előttünk maradnak. Az előadás egésze viszont sajnos hamar elúszik.
(2014. október 18.)
