A forgószínpad megjeleníti a korok és terek egymásba mosódását: az egyik pillanatban egy élénk talk show-t látunk, a következőben egy apokaliptikus parkot, hogy azután pár pillanatig megállapodjunk Pilátus palotájában. A réseken gyakran látni lehet a korábbi jelenetek még mozgó szereplőit, így a sok történetszál egyetlen nagy gépezet részévé áll össze, és a különböző díszletelemekben is mintha lenne valami gyárakra utaló jelleg.

Ki irányítja ezt a mechanizmust? – kérdezik az előadás elején. Woland (Lukács Sándor), a karizmatikus feketemágus – maga a Sátán – bosszankodva fogadja a pökhendi értelmiség felvágását, miszerint az ember uralja a saját sorsát. Holott a néző számára is nyilvánvalóan látszik: a túlvilági erők, elsősorban a Sátán három segítője (Réti Adrienn, Telekes Péter, Mészáros Máté), különböző álöltözetekben mozgatják az egész színpadot. Amikor Woland megjövendöli a hatalmaskodó kisember, Berlioz (Csőre Gábor) halálát, hatásos mennydörgés és rettenetes szélvihar kerekedik, de ugyanakkor látjuk az ördögi segítőket is a színpad szélén szemetesnek öltözve, ahogy szelet keltenek a levélfúvó géppel. A látvány groteszk, ám közben a légfúvás valódi és erős, valóban megcsapja a színészt és a szereplőt, nem tudunk nem együtt érezni vele.

A világ, az alaphelyzet tehát adott, ami hiányzik, az erő, ami végigkalauzolja rajta a szereplőket és velük a nézőt. Leginkább a központi motívumnak, a Mester (Hevér Gábor) és Margarita (Járó Zsuzsa) közti szerelemnek a hiánya zavaró. Egyrészt a közös jelenetekben teljesen fellelhetetlen a kémia, a megtört Mesterre látszólag semmiféle hatást nem gyakorol a szerelme, és Járó Zsuzsának is nehéz elhinni, hogy Margarita a kedveséért még a Sátánnal is lepaktálna. Másrészt a rendezés sem biztosít lehetőséget a kapcsolat kifejtésére, a gyakran térben is elválasztott szereplők egy-két találkozása, ölelése vagy csókja váratlannak és hiteltelennek hat.

Ehhez képest az ellenoldal jóval kidolgozottabb. Lukács Sándor egyszerre cinikus öreg, úriember és maga a sötét nagyúr. Az első felvonás végén, a vendégszövegként elszavalt részlet Peter Handke Közönséggyalázásából pedig éppen annyira sértő, hogy senki ne álljon fel idő előtt a székéből, de azért elkezdjen fészkelődni. Woland cirkuszi műsora amúgy is nekünk van szánva, a közönség soraiban bujkáló álnézők (sőt ál-álnézők) és az erőteljesen kifelé címzett monológok beszippantják az embert.

Egészen más hangulatú Jésua (Varju Kálmán) és Pilátus (Fesztbaum Béla) párbeszéde. A nekik jutott egy-két rövid, bensőséges jelenetben, az eredeti szöveghez hasonlóan, sikerül felmutatniuk a mitikus alakok átérezhető, emberi oldalát. Mert Pilátus nagyon is emberi, amikor a fejfájása elhomályosítja a gondolatait, és a hatalom okoskodó meglátásait elfogadva elítéli azt a furcsa bolondot, aki mindenkit jó embernek hív. Nem könnyű kimondani az irgalmat, felemelni a szavunkat a tömeg ellen, még ha ez annyira természetes is lenne.

Ugyanez ismétlődik meg Hontalan Iván (Molnár Áron) és a Mester-Margarita történetszálakon is. Velük szemben ott áll a magabiztos áltudás, a racionalitásba kapaszkodó szemfényvesztés, ami Woland műsorában és az előadásban gyakran visszatérő show motívumban jut kifejezésre. Az igazságot hirdetőket pedig kikiáltják hazugnak vagy őrültnek. Ha csak a sok trükközés után nem történik egy valódi csoda...

Ám a színházi eszközkészlet szemkápráztató arzenáljának bevetése után a Mesternek jutott végletesen üres színpad - ahova már a takarítók is bejönnek felmosni - sem nyújthat egyértelmű megnyugvást.

(2014. október 18.)