W. S. Othello – néger mór. Már az új fordítás/átírás alcíme is játék, megkettőzése a főhős másságának. És ez a motívum jelenik meg akkor is, amikor a kreol bőrű Kaszás Gergő sóhajtva kiszól a közönségnek Othello szerepéből, hogy milyen nehéz is feketét játszani. Eközben Jago (Rába Roland) Coca Cola Zerot iszik, befal egy halom négercsókot, előkerül egy csomag Negro cukorka is, és röpködnek a feketeséggel kapcsolatos viccek, mondások. Egyszerre lesz túlzás, agyonhajszolt, indokolatlan szójáték Othello feketesége, és közben, a címszereplő oldaláról, nagyon is megfogható, jelenlévő állapot. Ez azonban csak az ugródeszka Zsótér Sándor legújabb rendezése számára, hogy a Shakespeare-darab apropóján körbejárja a szeretet és az elhidegülés kérdéseit.
A feketeség a szikra, amivel Jago felrobbantja a családi idillt. A színpadon egy ebédlőasztalt látunk, rajta játékok, mögötte modern konyhabútor (díszlet: Ambrus Mária). Jago itt, ebben a családi térben kezdi bosszúhadjáratát, először az apóst véve célba. Brabantio szülői kifakadását Molnár Erika kivételes erővel adja vissza. Miután lánya csökönyösen vállalja Othellóval kötött frigyét, kitagadásakor a nemek cseréje egyszerre vonja meg tőle az apai nevet és az anyai szeretetet.
Jago ezek után Othellót téveszti meg, de az egész ármánykodása színpadias. Ő, aki a történet narrátorává is előlép, inkább gyermeteg és perverz, semmint ördögi. Rába pengeélen táncol, figuráját majdnem a túlzott ripacsságig viszi, de jó arányérzékkel megáll ott, ahol meg kell állnia. Jago tervei egyszerűek, mesebeliek, túlságosan is átláthatóak. Hogyan dőlne be neki bárki is? – kérdezhetjük csodálkozva. Vele szemben a hagyományosan állatias mór, Othello, minden csak nem állatias. Ő maga a nyugalom és a megfontoltság, még a bukása után is tárgyilagosan konstatálja a helyzetét. Szavai és tettei azonban nem mindig fedik egymást. Miközben szellemi és időskori szerelemről szónokol, valahányszor meglátja Desdemonát (Földeáki Nóra), szolidan, de azonnal felviszi a szobájába. Hasonlóan paradox figura Cassio (Kovács Krisztián), aki indokolatlan és gyermeki lelkesedéssel imádja Othellót, nem tudni miért. Kovács egyébként elképesztően magas energiaszinten van jelen a színpadon. A karakterek hibátlanul működnek és élnek, a sok túlzás és kiélezett ellentét végül mégis nekiszegezi a kérdést az embernek: ez most valami vicc?
A bizonytalanság nagyon is szándékos. A jellegzetes zsótéros jegyek felsorakoznak: a színészek nem egymáshoz beszélnek, folyamatos a játék a szöveggel és a beszéd érthetőségével, az előadáshoz készített fordítás pedig tele van gyümölcsöző kontextust teremtő vendégszövegekkel.
A díszlet hátulja hiányzik, belátni a Stúdió K raktárába. A fikció itt megtörik. Minden idézőjelbe kerül. Színházban vagyunk és erről egy percig sem feledkezhetünk meg: amikor már beszippantana minket a dráma, váratlanul a közönség soraiban jelennek meg a színészek, és mellőlünk beszélnek. Kívülről látjuk a hamis bizalmat, a hazug manipulálást és a tévedéseket. Kényszerítve vagyunk, hogy átgondoljuk és reflektáljunk rá. Emília (Homonnai Katalin) hiába próbálja meggyőzni Desdemonát, hogy hallgasson a józan eszére és gondolkodjon, mielőtt a halálába sétál, ám a békére áhítozó lány kétségtelenül elveszett. Mert minden kapcsolatban egy idő után az egyik fél biztosan elpusztítja a másikat. Csak éppen az egyik villámló szemmel öl, a másik, az irgalmas, késsel – állítja az előadás végén a feltámadt, pezsgőző szereplőknek a tanulságként elhangzó Kosztolányi-vers (A Readingi fegyház balladája - a szerk.), de ebben a teátrális közegben nincs ránk kényszerítve ez a vélemény sem.
Zsótér Sándor legújabb rendezése felboncolta Shakespeare drámáját, de nem varrta össze. Magunkra hagyott bennünket, mégpedig számtalan izgalmas kérdőjellel. Színház a színházban, intellektuális kaland, ahol semmit nem nyújtanak át a nézőnek készen és fekete-fehéren.
(2014. október 25.)
