Hód Adrienn olyan alkotó koreográfus, aki ha botlik, ezt is előrefelé teszi. Ráadásul az utóbbi évek jelölései és az évad legjobb kortárs táncelőadásának járó Lábán Rudolf-díj kétszeri elnyerése jelzi, hogy mostanában nem nagyon botlik. A Basse danse 2012-es sikere után addig keresgélt a bőrre és szőrére meztelenített test mozgásának alapvető struktúrái között (Ahogy azt az apám elképzelte mígnem Pirkad című munkájában már meg tudta mutatni újdonatúj találásait. Nem véletlen tehát a felfokozott várakozás a következő bemutató előtt, és a teltház sem alatta. A testre vetkőztetett lélek után vajon ma mivel áll elénk Hód Adrienn?

A két lány és a két fiú valószerűtlenül egymásra rétegzett ruhákban egyenként bejön az üres térbe, majd hetven perc múlva – szellősre tépázott, össze-vissza variált öltözetben – a színpad különböző pontjain lassulnak bele az utolsó mozdulataikba. A halandóság feltételei úgy jut el az egyik egyedüllétből a másikig, hogy közben nem hazudja, nem kanonizálja, pusztán létrehozza és felmutatja a kapcsolódásokat ember és ember között. Ahogy az előadás végül (a zene folytatásával a tapsrend alatt és után) ezt a játékos, képzeletbeli lehetőséget felénk nyújtja, ma egyszerű gesztus marad. Annak azonban felemelő.

A Hodworks zavarba ejtő produkcióit dekonstrukcióként szokás közelíteni: lévén a kortárs tánc, tágabban a színházi kánon építményét bontja vissza. Itt nem táncolnak, vagy legalábbis nem úgy, nincs zene, de legalábbis nem olyan, és dramaturgia sem szervezi, illetve nem akként. A kérdés az, hogy ezután a téglák mellett, a síkságon magát porolgató homo destructivuson túl mi marad.
Hód Adrienn A halandóság feltételeiben nem vesz el még több evidenciát a táncosaitól (amit a Pirkad után nem is igen lehetne). Sőt visszaadja a zenét, mégpedig leginkább klasszikus formájában: operaként. Az évek óta együtt dolgozó négyes, mint kisgyermek a játékszerre reagál a Mizsei Zoltán és Sőrés Zsolt által szerkesztett, ismerősség erejétől duzzadó zenei sablonokra. Artikulálatlan hangjuk, amint szenvedélypózok hullámain szörfölnek, elfogódottság és látszólag szervezettség nélküli mozgástörténéseik zsivaja első tételként inkább játékos igazság, mint paródia. Nem visznek végig míves mozgásíveket, de bele-belekezdenek, nem énekelnek, de nem állnak ellen hangokban feltörő hangulataiknak: képességeik, pillanatnyi állapotuk és korlátaik szerint szabadon viszonyulnak. Nem bontanak, nem építenek: a zene katedrálisa előtt féltéglákkal dobálóznak.

Az esetlegesség folyamatos érzése ellenére szó sincsen valamiféle szabad ötletek jegyzékéről. Hosszú évek közös munkája és kiváló előadói készségek nélkül a helyben születettség és a véletlenszerűség ilyen fokú esszenciája minimum dadogna a színpadon. Ahogy koreográfiai és dramaturgiai szerkesztettség (dramaturg: Szabó-Székely Ármin) nélkül a mozgás szabadon engedése sem biztos, hogy puszta formánál több tudna lenni.

Mint felnőttek, akik visszaszöktek az Édenbe, miközben a paradicsomőr sziesztázik: előbb a zenével játszanak, később egymásra találnak, majd talán önmagukra. Kíváncsiság és szégyenérzet nélkül nyúlnak ruhához és testhez: mindent szabad, ami nem tilos. És most semmi sem tilos.

Cuhorka Emese néha felkiáltójelként nyújtózik a magasba, és gracilis táncos lényével űz önfeledt játékot. Garai Júlia - mozgása mellett - arcán és szemén keresztül enged belenézni valamibe. Marcio Canabarro és Molnár Csaba egy-egy jól fejlett gyermeki ént hoz a közösbe – ki a testével pofavágós, sajátos nevelésű igényű, ki a szimplán zabolátlan fajtából. Egymás lökődése, húzogatása és tekergetése, vagyis a sokadik típusú találkozások egyik delikátja az egymással való bábozás: az ötlet nem új, hihetetlenségét, erejét rövidsége és mintegy spontán jellege adja.

A halandóság feltételeiben minimum kétszer eljön az igazság pillanata is: egyszer egy nő és egy férfi, egyszer két férfi egymásra találásakor. A kötőfékek nélküli létezésben való találkozások, az egymással és önmagukkal való játszás folyamatos elfogadása, ahogy a másik iránti feltétlen bizalom szintén, előre-hátra szétömlik az előadáson. Mint tudjuk, egyszer aztán a Paradicsom is bezár. Tényleg tudjuk?

Hód Adrienn legújabb munkája nem történet, miközben nem áll ellent annak, hogy történetként közelítsük, és talán ecce homo sem törekszik lenni, miközben mégis az. Most nem megy olyan helyekre, ahol még ne járt volna. Ahová legutóbb megérkezett, onnan néz szét. Elsőként.

(2014. szeptember 10.)