Egy gyermekpszichológusnál vagyunk, ahol a terapeuta (Boros Péter) hipnózissal előbb a hétéves Péter (Boda Tibor) múltjába, majd jövőjébe pillant bele, miközben a különböző idősíkok megelevenednek a színpadon is. A kellékeket az orvosi rendelő játékai adják, végigkísérve Péter egész életét. Ez a megoldás egyrészt érzékelteti, hogy a gyermek tapasztalatai nagyon is ott élnek a felnőttben, másrészt mégiscsak egy pszichiátriai rendelő játékait látjuk, ami jól megfér a lélekelemzős szöveghelyek hangulatával. Solténszky Tibor rendezésében egyébként is olyan világot láthatunk, ahol az álom összemosódik a valósággal, az ösztönök mozgásban is kifejeződnek, és a felettes én egy fontoskodó-okoskodó nőben manifesztálódik (Benya Kata).
Ugyanakkor a szereplők kontúrjai is elmosódnak, ami nem mindenhol válik az előadás javára. A terapeutáról eldönthetetlen, hogy pontosan mit is szeretne elérni Péternél, ami egyúttal az előadást is céltalanná teszi. Az orvost játszó Árvai Péterről kiállása és szövege révén nem egyértelmű, hogy óvóbácsi vagy játszótárs, márpedig a dráma alapján Péter sok problémája pont az első közös jelenetükből ered.
Péterre áttérve, jövője alapján, először egy félénk, visszahúzódó informatikussá válik, majd idős korára egy cél nélküli roncshalmaz marad csak belőle. Kétségtelenül mindig izgalmas nézni, ahogy egy színész különböző életkorokban jeleníti meg az általa eljátszott szereplőt, és Boda Tibor esetében sincs ez másképp. Ugyanakkor nem sok alkalma van rá, hogy együttérzést csikarjon ki hőse iránt: a fiú hol passzív áldozatként, hol - kaotikus férfiszexualitása folytán – zaklatóként jelenik meg.
Az újszerű témát a kétezres éveket idéző csomagolásban kínálják. Hangsúlyos motívum a lézerkardozás, a Mónika show és a génmanipuláció. A videojátékba ágyazott, korai szakaszában botladozó párkapcsolat szemléletes: tündibündikkel, hörcsimörcsikkel és egyéb, játékosan infantilis kedveskedésekkel „ütik” egymást a felek. A chatelés azonban már a ló túloldalára esett a „kortársiasításban”: nem csak a szleng életszerűtlen erőltetése miatt, de annak kétszeres személtetése folytán is: a szereplők felolvassák az üzeneteket, amiket a kivetítőn egyébként is látunk. Apró technikai malőr, és a felesleges információ máris elvonja a figyelmet: a bemutatón a felirat gyakran félperces lemaradásba került a „hangsávval”. Közben a kilenc színész derekasan dolgozott, de talán túl nagy feladatot vállaltak: az energiacsere a közönséggel néha halványra sikeredett, a színpadi jelenlét ingadozott.
Az előadás tétje pedig homályba vész. Mert az, hogy Péter mélyen belül nem az, aminek kívülről látszik, és tele van elfojtásokkal, már a pszichológushoz való belépésénél is evidens lett, és az előadás során ehhez nem jutottunk közelebb. Túltárgyaltnak hat az a motívum, hogy a fiú szelíd természete ellentétben áll a világ szigorú követeléseivel. A halmozott lezárás, többek között annak a felvillantásával, hogy Péter jövője talán mégsem az lesz, aminek láttuk, nem vezet sehova. Jogos ugyan a felvetés, hogy próbáljunk változtatni a determinált férfisorson, de az előadás nem világít rá pontosan, hogy mi is ez a sors és mik azok a tényezők, amiken változtatni kell. Az anyamell iránti ambivalencia? Az óvodai szekálások? Vagy később, a barátnőtől való elhidegülés? A pontos helyzetjelentés és a válaszkísérlet egyelőre elmarad.
(2014. október 31.)
