Ez persze csak játék, mert lehet, hogy az irodalomtörténet feljegyezte, pontosan honnan jutott Büchner tudomására Woyzeck korabeli, tragikus végű története, nem ez a fontos. Hanem, hogy Nagy Péter István rendezői olvasatában ez a történet elsősorban és meghatározóan az ösztönöknek, szenvedélyeknek, szexusnak való kiszolgáltatottság, az érzelmi függés drámája. És ezért legalább annyira Marie tragédiája, amennyire Woyzecké. Bár folyamatosan jelen van a Woyzeck interpretációk másik fő súlypontja, a külső hatalomnak, a pénzt, kenyeret, munkát adónak, vagy a hatóságnak való kisemberi kiszolgáltatottság, mégis, a magánéleti dráma a meghatározó.

Durván ácsolt, többszintes, többszörösen tagolt térbe helyezték a történetet, amelyben baloldalon Marie lakik, a másik oldal pedig az intim, magánéleti téren kívül eső külvilágnak van fenntartva. Jelentéses az egyes szintek használata, a fel- és leereszkedések koreográfiája, ahogy a sok ferde felület, a rajtuk való, nem kényelmes, egyensúlyozást igénylő fekvés-ülés is. De olyan direkt utalásokat is használnak, mint az egymást keresztező, hosszú, több jelenetben és többféleképpen használt láncok, vagy a vörös szín ismételt megjelenése ruhákon, ablakba kiterített gyolcson, a bölcsőnek használt teknő alján.

Meghatározó eleme az előadásnak a mozgás, a fizikalitás. (Koreográfus: Benkő Ágnes) Mindjárt a nyitójelenet a katonákkal: a függést, fegyelmet, az igazodás kényszerét leképező menetelés. De remek és kifejező sűrítés, ahogy Marie és Woyzeck szeretkezése átfordul a szülési jelenetbe.

A jelzett rendezői koncepciónak megfelelően itt Marie éppen annyira áldozata a saját lényének, szerelmet, szenvedélyt hajszoló biológiájának, mint amennyire a megcsalt, elárult Woyzeck - ahogy a bűnügyi tudósítások fogalmaznak - „szerelemféltésből” elkövetett bosszújának. Pilnay Sára nem egy számító, Woyzecket kihasználó és megalázó Marie-t játszik, hanem egy érzékeny, egyszerre sebződő és sebeket osztó nőt, aki nem tud kibújni a bőréből, és mint a vasreszelék a mágneshez, úgy tapad az újabb szerelemhez.

Bruckner Roland Woyzeckje legalább annyira épül aszketikus alkatából, nagyon kifejező, de mértéket tartó mimikájából, körbe-körbe futásaiból, mint a szavakból. Ha csak egy elemet kellene kiemelni az alakításából: űzött-zavart tekintetére biztosan emlékezni fogunk.

Ami kettejükön kívül esik, itt az sem teljesen gonosz vagy elvetemült. A Woyzecket zöldborsón tartó Doktort alakító Benkő Ágnes a tudományos elvakultság ironikus-groteszk képét adja, Szalai Szabolcs Kapitánya sem embertelen, sőt, néha már-már joviális feljebbvaló. A társadalom adott rendjébe illeszkednek, karakterük eljátssza az ott neki jutó szerepet. Piller Ádám Andres szerepében egy öntelt, csábító kiskakas a maga szemétdombján, aki, amellett, hogy veszélyes ellenséggé is tud válni egy Woyzeckkel közös jelenetben, máskor a karakter nevetséges oldalát is megmutatja.

Az előadás jól gazdálkodik az olyan, már-már hatásvadász elemekkel is, mint a vörös ruhás, hosszú, vörös hajú Marie esztétikusan elhelyezett holtteste a keresztláncokon, mögötte a fiatalok orgiába forduló éjszakai kirándulásával. Úgy lesz látványos, hogy nem billen el sem a giccs, sem az öncélú hatásvadászat felé, megtartja az egyensúlyt vörös és fekete között. Ahogy az egész előadás is.

(15. Kaleidoszkóp Nemzetközi VersFesztivál, Sopron, 2014. november 12.)