A darab jól kezdődik: egy minden rossz musicalszínház körül sorra hullnak el a kritikusok. A közhelyre csöppenő pátosztól az év nézőjének örökbefogadásáig mindenre kész társulat tagjai vagy családtagok vagy szeretők, és még a nyomozati szervről is kiderül, hogy a szubrett első szerelmese volt annak idején. Az erőszakos halálesetek tovább folytatódnak, és naná, hogy nem a kertész a gyilkos. Az üres színpadon csupán csak fényekkel, egy gördülő öltöztető állvánnyal, néhány átmeneti kellékkel és színészi játékkal létrejön egy zenés gagyi gyár szellemesen komikus lenyomata.
Darvas Ferenc a musicaltörténelem nagyjaiból illeszt ehhez alig felismerhető, mégis az ismerősség érzetével otthonos: izgalmasan rejtett melódiákat. Baráthy György dalszövegei rímkarikatúrák sorával és olyan musicalrázó kifejezésekkel csiklandozzák az elmét, mint például „Zalaszentgrót”. Ehhez még egy-egy dialóg bonbon is előkerül, mint például, amikor az igazgató próbálja rávenni a félig ittas szubrettet, hogy játssza el Vukot, mondván, hogy Vuk a magyar Oroszlánkirály.
Az indítás lendülete még azt is sokáig elbírja, hogy a játszók énekes képességei korlátosak – merthogy az előadás akármennyire is karikíroz, a műfaj mégiscsak musical. Majdnem mindenki tisztán énekel, azonban számottevő hangokat csupán Botos Éva és Szilágyi Csenge képez. A pontosan összerakott szólamok – gyaníthatóan a belefektetett energiával és a zongorakíséret figyelmes illesztéseivel arányosan – legtöbbször mégis működnek.
Papp János színházigazgatója és vezető színésze nagykakas a maga kicsiny dombocskáján: környezete és jómaga szerint is egy idősödő zseni, akinek a friss negyvenes szubrett is kelletlenül odatartja a farát, és ezt a felesége nem csak elnézi, de egészségügyi okokból egyenesen pártolja. Mert nehogy a huszonéves kóristalányok tegyék ugyanezt - egészen az esélyes kamrafibrillációig. Papp - egy leheletnyivel talán az elégen is túlhajtva a színészkedést - megtalálja a rabiátus intézményvezető, a gyámolítandó férj és a élveteg grandpa közös metszetét. Borbás Gabi kevésbé meggyőzően teszi mellé a primadonna feleség figuráját: hangja és játéka is gyakran bizonytalan. Botos Éva alig kézzel fogható elcsúszással adja a nézőkkel szemérmesen kacér, az érzelmi teltség és az útszéli elborultság között billegő szubrett szerepét. Éppen ez a finom idegenség teszi egyszerre életszerűvé és a szerephez illően hamiskássá a játékát.
Cserna Antal több szerepben is jól domborít: közülük a legmulatságosabb az érzelgősség ellen beoltott, kőagyú kellékes, aki nagyon rosszul jár, és a nyomozótiszt figurája, akit Cserna egy markáns rendvédő-hősszerelmes billenőkapcsolóval működtet. Rada Bálint az igazgató fiaként és túlélő bonvivánként jól megcsinálja a mosolymázas, kissé bugyuta szépfiút, ám a szerep árnyékoldalát még lejelezni sem sikerül neki. Szilágyi Csenge ezzel szemben teljes emberként játssza el az öltöztetővé fogadott rajongó legkülönfélébb oldalait. Noha egy csipetnyi modor érződik nála az énekes részeknél, az előadás legjobb jelenetét Szilágyi jegyzi: miközben a színi társulás éppen az egyik elmezsibbasztó anyai fájdalomáriáját adja elő, ő a takarásban parallel rajong - a többit látni kell. A színészek kiváló ritmusérzékkel adják és veszik a poénokat. Ez az arány- és ritmusérzék azonban az előadás egészére már nem áll.
Rossz színházat jól játszani nagyon nehéz: ahogy a negyedik karikatúra még lehet szellemes, de amikor a tizenkettediket tolják az orrunk alá, már bizonyosan unni fogjuk. Amint a Broadway felett az ég töltetei sorra eldurrannak, az előadás elrajzoltsága egy idő után kezd imitációvá válni. A rendezés nem ültet fel minket a hullámvasútra (egy szál zongorával és poénfényekkel persze nem is könnyű), csak közvetlen mellőle poentírozza a vigalmi szerkezetet. Ehhez azonban nem elég a simán csak jó humorérzék.
A Broadway felett az ég a kellékestől a színigazgatáson keresztül Coelho másfél dimenziós értékbölcseletéig osztja (és zömmel jól osztja) a fricskákat, ám ennek a miértje nem teljesen világos. Eljön az a pillanat az előadásban, amikor rájövünk, hogy már nem tudjuk, min nevetünk. Továbbra is nevetünk, de ez innentől már nem ugyanaz.
(2014. november 7.)
