Béres László rendezése már a színház bejáratánál jelzi a nézőnek, hogy nem egy távoli, másokról szóló történetet lát majd, még ha a ruhatár felé indulva nem is tudni, hogy miért fuvolázik ott egy fiatal lány, némi pénzadományra – nem hiába – váró hangszertokkal. A lány (Szlúka Brigitta alakításában) később a színpadon tűnik fel, a rendőr lányaként. De ugyanilyen gesztus, hogy a szünetben politikai hirdetéseket hallhatunk, a darabbeli jelöltekét, és a színpadi rendőr küldi ki a nézőket az átállás idejére.
Ezt a kortól és időtől való függetlenséget tükrözi a díszlet és a jelmez (Bodnár Enikő munkája) is: nézhetjük mainak, és leginkább annak is nézzük, de a háttérként kivetített utcakép a jellegzetes ortodox templommal, és némelyik szereplő öltözete egy-két évtizeddel régebbre utal. Az EU zászló viszont a jelenre. Földrajzi szempontból nem közelítettek, meghagyták a román helyszínt, időnként némi akcentussal rá is játszanak erre, ami nem tűnik indokoltnak, hiszen a darab román, nem pedig vegyes nyelvű közegben játszódik.
Az elveszett levélben keverednek a tévedések láncolatán alapuló szerelmi bohózat és a társadalmi szatíra elemei. Béres László rendezése mind a két vonulatot kijátssza, egy harsány, vehemens, elrajzolt előadás jött létre, sok ötlettel, visszatérő poénokkal. De nem sajnálta az időt attól sem, hogy aprólékos részletességgel rajzolja fel a kisstílű, önző, kizárólag a saját érdekei mentén mozgó helyi elitet és a magát megvezetni hagyó, a szó valódi értelmében nem választó, mert tényleges alternatívával nem rendelkező polgárokat. (És én akkor most kit válasszak? – kérdezi újra meg újra a részeg polgárt játszó Papp Attila.)
Az arányokon már lehet vitatkozni. Az előadás meghatározó eleme lesz ugyanis a harsányság, ami mellől sokszor hiányoznak a csendesebb ellenpontok. A második felvonást záró össznépi, többfordulós társadalmi haláltánc jelenet pedig annak ellenére (vagy éppen azért) érződik hosszúnak, hogy a rendezői szándék világos: megmutatni ennek a sehová sem vezető, maga körül mindent elrohasztó helyi és nem helyi hatalmi logikának a „gyümölcsét”.
Ami azonban ennek a zárlatnak a koreográfiáját illeti, az már arra mutat, hogy a nemrégiben Demcsák Ottó vezetésével megalakult tánctagozat működése a prózai előadásokra is jótékony hatással lesz, sőt, már van is.
A színészi munka nem teljesen egységes: van, aki a bohózat és van, aki a szatíra felé viszi el a saját játékát. A szatirikus ábrázolás van jelen a Tipătescu prefektust játszó Kozma Attila alakításában, aki egy elrajzolt, indulataiban fortyogó, még a testtartásával, előre tartott vállaival is folyton ellentámadásra kész, magát nagykakasnak képzelő, helyi szemétdombi kiskakast játszik. A visszafogott, klasszikus szerepformálás Kovács Frigyes (Trahanache) játékában van jelen, az ő pártelnöke az a helyi politikus, aki már elég bölcs ahhoz, hogy különösebb indulatok nélkül tudja szemlélni a világ (és a felesége) működését.
Szőcs Erika (Zoe) a magát szerelmi afférjaiban kiélő politikusfeleség képét adja, valahol középen tartva a karaktert a szatíra és a bohózat között, akárcsak Ács Tamás a magabiztos zsarolóból nevetségessé váló megzsarolt Catavencu szerepében. Horváth László Pristanda, a rendőr figuráját az egyszerűen csak megélni és túlélni akaró kisember karakterére építi fel. Farkas Tamás Dandanache szerepében egy joviálisnak és ostobának látszó, de a saját érdekeihez éppen elég okos figurát jelenít meg.
Jó iránynak tűnik, hogy a soproni színház egy vitaképes és vitát is keltő, köz- és magánéletünk elválaszthatatlanságát jelző, a kisebb egyenetlenségek ellenére is markáns és képességes előadással kezdte idei évadát. Várjuk a folytatást!
(2014. november 14.)
