Ehelyett indításként egy képet kapunk a düledező baktertanyán (ismét a pajtaszínházat idéző díszlet: bal oldalon a felettébb ízléstelenül berendezett natúrkonyha, felette a padlás félbevágott képe, középütt egy budi, oldalt a disznóól, a háttérben egy nagy vászonra mázolt háttér zöld dombokkal, kék éggel) dajdajozó háznépről. A kép megáll, és megjelenik egy menedzserszerű figura, aki elkezd beszélni a gyerekkoráról, hogy ő azt itt töltötte, és most ezt mi is átélhetjük, mint nézők. A motiváltságtól átfűtötten nézzük, ahogy a figura leveti menedzserruháját, és marad rajta egy hosszú ujjú póló meg egy lyukas gatya, mert ezáltal ő átlényegült a tízéves Bendegúzzá. A kép megelevenedik: a Patás nevű lókupec hozza ezt a Bendegúzt, hogy nyári munkára adja a bakterhez. Ezt életképek sora követi, érezhető dramaturgiai ív megteremtésének legcsekélyebb szándéka nélkül – epizódok sorjáznak, Bendegúz utálja a bakter anyósát, akinek vastag szemöldöke van és nem engedi számolatlanul gombócot enni az ebadta kölkét. Időről időre kergetőznek egyet, ami aztán eredménytelenül félbeszakad. A vidám epizódok között van ami az alkoholabúzus hatását szemlélteti (igen vicces), aztán van amelyik a budin történteket forszírozza (ez még viccesebb, ha lehet), időnként a sarokban ülő harmonikás (akiről a végén meglepetésszerűen kiderül, hogy ő Buga Jóska) energikusan népdalokat kezd el játszani, és lesz gombóccsata és lagzi is majd, de csak a vége felé, mert az csak azoknak jár, akik mind a két óra negyven percet végignézik! Aztán a végén Bendegúz visszavedlik menedzserré, és már csak egy kis ráadás választ el minket a ruhatártól.

Színészi teljesítményről sajnos nem beszélhetünk, hacsak Szacsvay Lászlónak azt a produkcióját nem számítjuk ide, hogy a Piócás szerepében teljesen észrevétlen marad a színpadon. Sajnos a többiek, akiknek egyetlen őszinte, komolyan vehető mozdulatuk nincs, jóval emlékezetesebbek. Mikó István jelentéktelen és jámbor féldebilnek álcázza a baktert, Tóth Judit eszköztára kimerül a vastag szemöldökben, illetve az időnkénti egyébként düh nélküli kiabálásban; még az sem jön át, hogy mitől utálja Bendegúz annyira. (Csak.) Boros Zoltán tulajdonképpen nem játssza rosszul a tízéves fiút, de az alkata eléggé kamaszos, hangja mintha mutálna, így a fiú is idősebbnek tűnik a színpadon, de próbál gesztusokban tízéves maradni; a harmincévesnél azonban már vannak problémák: a patetikum, ahogy beszél a bakterházról, gyakorlatilag kifolyik az ablakon. Nemcsák Károly érthetetlen hőbörgése és mértéket nem ismerő ripacsériája elképesztő, Nyírő Bea Csámpás Rozija, Szabó Anikó Borcsája mind karakter szempontjából, mind dramaturgiailag teljesen esetleges. A harmonikázó Rusz Milán jókedve szinte erőszakosan mindent elsöprő és elnyomó, amikor dalra kell fakadni. Bozsó József és Győri Péter csendőrpárosa pedig kifejezhetetlenül panelszerű és primitív.

A rendező a könyv történeteit egymásra rakta, és valószínűleg úgy gondolta, hogy ha néha elsötétít, néha berak egy dalbetétet, néha körbefuttatja a szereplőket, akkor az úgy fog tűnni, mintha lenne történet, tetőpont, megoldás, keretes szerkezet, szóval olyan színházszerűség. Remélhetőleg ő maga is tudja, hogy az előadás egyetlen hajszállal sem ér többet, mint egy időmúlató pótcselekvésként alkalmazott flash-játék vagy egy sokadjára ismételt szappanopera-epizód. Pillanatszerű, az intellektust minden szinten nélkülöző tucatfércmű. A tanulság pedig mégiscsak meglesz: nem minden színház, ami annak látszik.

Az írás a 2008. január 11-én a Klebelsberg Kuno Kultúrkúriában játszott előadásról készült.