Sajnos pontosan így áll a helyzet a Magyar Színház 1994-ben, vagyis tizennégy éve bemutatott előadásának jelenlegi állapotával. Higgins professzort Mihályi Győző játssza, és nem az ő hibája az, hogy ez így teljesen működésképtelen. Tegyük hozzá, az eredeti rendező, az azóta elhunyt Sík Ferenc Bács Ferencre szabta Higginsét, Mihályi tőle vette át a szerepet, csak az érthetetlen, hogy miért nem vette észre a rendezői feladatokat átvevő Horváth Patrícia, hogy a professzornak nem eljátszania kell azt, hogy ő zord, meg érdektelen, meg modortalan, hanem ilyennek kell lennie. Ebből következően a szerelmi történet (amely a szokásos ellentétpárra épülő érzelmi viszony) tökéletesen alapzattalan, az előadás arra épít, hogy a sztorit úgyis mindenki ismeri.

Csak hát így az egésznek a lényege vész el, merthogy ez a mi liberális professzorunk nem tud társadalmi mobilitást csiholni, hiszen nincs professzor, tehát minden értelmezhetetlenné válik, legfeljebb egy harmadlagosan érdekes tucatszappanopera szintjén lehet, és kizárólag a történeti szálat értelmezni, és ha már erről van szó, akkor sokkal inkább ajánlanám a filmet. Ugyanis a megvalósítás színvonala is jócskán hagy kívánnivalót maga után. Kezdve a színészi teljesítményekkel: Császár Angela (Pearce-né), Dániel Vali (Mrs. Higgins), Pathó István (Jammie) és Fillár István (Alfréd) azok, akik a figurájukat értik, értelmezik, és a komédiázásnak a megfelelő szintjét produkálják. A többiek nem képesek betölteni szerepeiket: Fillár és Pathó mellett felnagyítódik Botár Endre eltúlzott, a figyelmet magára irányítani akaró gesztusainak ripacsériája, Mihály Pál Pickering ezredese a fal mellett kuksol szinte észrevehetetlenül, Jegercsik Csaba éneklés közben túláradóan magánhangzó-rezegtető Freddyje elvarratlan szálként tűnik fel három jelenetben. Auksz Éva Elizája steril, színpadi jelenléte egy-egy röpke pillanattól eltekintve motiválatlan, a dalok végén kitartott hangjai meg-megbicsaklanak. Mihályi Győző – ő pedig egyszerűen nem Higgins, énekhangja pedig sajnos sokszor erőtlen dünnyögésbe megy át.
Az előadás ziláltnak tűnik: a zenekartól is hallhattunk téves hangokat (Fekete Mari dirigálja a sajnos némely ponton erőtlen zenekart), a táncosok nem igazán tudják egyszerre csinálni a csoportos koreográfiákat. Töri az előadást az, hogy a jelenetek között egyszerűen lemegy a függöny, aztán teljesen ötletszerűen vagy bejön valaki még énekelni egy szólót, vagy nem. Mi sem jellemzőbb a ritmustalanságra, hogy az első felvonás utolsó előtti jelenetét követően sok néző elindult kifelé, azt hívén, szünet van.
A Magyar Színház előadása sok sebből vérzik, tán Dr. House sem lenne képes meggyógyítani. Csak egy teljes rekreáció segíthetne, de az maga lenne a csoda. Sőt, a csudijó. ► (ugr)