Camus A pestis című regénye és a belőle Francis Huster által készített dramatizált változat sokrétű és izgalmas párhuzamot tud teremteni szinte bármely korban a pusztító járvány és az adott világ működése között – el lehet képzelni, hogy mennyire fájó és lesújtó képet képes rajzolni. Az Oranban szépen csöndben felbukkanó, majd komplett népirtássá fajuló pestis, illetve az ellene küzdő Rieux története – akinek a történetét végigkövethetjük, amint a karanténba szorult emberek révén megpróbál valahogy viszonyulni a betegséghez – viszont nem új keletű, hiszen minden korban valamiféle túlvilági, misztikus bosszúként és bűnhődésként aposztrofálják a pestist, amely akkor bukkan fel, ha már eléggé leszedálta önmagát az emberiség. Ez, illetve erről fogalmazódna meg valami Hegedűs D. Géza előadásában és Dömötör András rendezésében. Itt az ideje feltenni a bűvös kérdést: miért is?

Hát, ez az a pillanat, amikor ülhetünk a székünkben, gúvadt szemekkel keresve a válaszokat, merthogy A pestis című előadásban nem nagyon fogunk erre vonatkozólag információt kapni. Hegedűs D. Géza a narrátor szerepében egy olyan ember, aki nagyon objektíven el akarja nekünk mondani Oran történetét, miközben ő játssza el az összes szereplőt. Illetve ő jelzi le őket, néha a jelzéseket is elhagyva, egy-két gesztusból megjelenítve egy-egy karaktert, amely gesztusokat gyakran nehezen tart meg, ilyenkor a szöveg szép artikulálására, és nem az értelmére téve a hangsúlyt. Ez talán betudható annak is, hogy az irdatlan mennyiségű szöveggel inkább harcol a színész, minthogy eggyé lényegüljön vele, ami rengeteg energia és a koncentráció nagy részét elveszi a játéktól.

Mindez csak felszín, gondolhatnánk, és ettől még valami biztosan működteti az előadást. Hegedűs D. magyarázó, a nézőkön folyamatosan értőn csillogó szemeket horgászó tekintete azonban sokkal inkább arról árulkodik, hogy míg a színész nagyon szeretne velünk megértetni valamit, amit pillanatonként számon is kér rajtunk, addig a rendezővel csak azt nem sikerült kitalálniuk és formába önteniük, hogy mit. Márkos Albert csellójából fontosabb pontokon felcsendülő, feszültséget keltő dallamok szinte egyedül állnak a színpadi ötletek palettáján. Hevernek még a földön katakombákból ismerős lámpák, a hátsó ajtó is, mint valami alagút végi fény, kinyílik - ezeknek kétségtelenül vannak általános jelentései, de hogy itt és most miért vannak, az rejtély.

A produkció kétsíkúsága – párhuzamosan zajlik Oran városának története, amire elvileg reflektál a narrátor helyzete (illetve jelene) – ugyan hatna egymásra, de mivel a színpadon semmilyen szinten nincs kódolva a két, egymásnak ütköztetett valóság, így csak erőltetett sejtetések maradnak az üresen kongó, egyébként impozánsan lepukkant küllemet öltő vígszínházi padláson. Camus szövege ma nem csak érvényes, de aktuális is, ehhez kétség sem fér, de hogy miért és hogyan, jelenleg milyen világot kéne leépítenie és kicsit helyreigazítania a pestisnek, és mire kéne reflektálnia A pestisnek, az nem csak megválaszolatlanul, de kérdések nélkül is marad.