Nem attól jó egy előadás, hogy könnyen érthető – de azért ez nagyban hozzájárul az élvezethez: márpedig Kun Attila koreográfiája érthető. Nem úgy indul, aztán mégis úgy végződik. A távoli földhalom körül egyenruhás alakok teszik-veszik a dolgukat, mint akik régmúlt, közös halottainkkal foglalatoskodnak – egy kicsit talán helyettünk is, majd később a vízzel keresztelés gesztusává alakul a csoport. Ugyanők immár térben és időben is közelebb lépve hozzánk a kortárs táncos szemszögéből néznek rá a legkortársabb jelenre, és egyfajta töredékes káoszt látnak és láttatnak. Az egymásra kiabált abszurdok - mint freestyle balett vagy akupunktúrás csecsemőjóga - a humor, a vetkőzésre fixáló, megalázó táncos casting a komorság felől körvonalazza a kort. Óhatatlanul is részleges ez a kép - és mégis.
Hogy a Gaga-technika miatt van-e, amellyel az előadók a próbafolyamat során szorosabb kapcsolatba kerültek, vagy másért, nem tudni: a „kevéssé balett technikás” irányvonalon való élcelődés nem lefelé rugdaló gúnyolódásnak érződik, hanem valódi, személyes gondolatnak - kísértő könnyebbségnek és az ezzel szembeni ellenállásnak egyszerre. (A technikát Ohad Naharin, a Batsheva Dance Company alapító koreográfusa dolgozta ki, amivel a táncos egy olyan áramlást hoz létre magában, amelyben - egy, a többiekkel közös mozgásrendszeren keresztül - saját pillanatnyi állapota is meg tud nyilvánulni.) A szereplők egyesével, kettesével, többedmagukkal sorra mutatják meg önmagukat és helyzetüket: a kortárs színpad sokszínű zűrösségét és a táncos lét tanácstalanságát. Megszólalnak a táncosok, ami nagy – és általában minimum kétséges – kihívás, és most sem sikerül mindig meggyőzően, bár nem is karistolja a színpadot. Ebben a részben a szó szoros értelmében a kezét nyújtja felénk az előadás, amit mi meg is szorítunk - de csak a szó szoros értelmében. A társul kapott korra minden elfogódottság nélkül kimondott mondatok és a benne élők S alakba csavarodott, elharapott végű mozdulatai csendes várakozást keltenek. A (kortárs tánc)káoszt kibeszélték, az embert megmutatták - és talán ha félóra telt el az előadásból.
Nem elsősorban a szövegek és a jelenetek erejének szórtsága miatt csökken folyamatosan a Tiszta föld energiaszintje ebben a részben, hanem inkább azért, mert a káosz lényege szerint talán nem is kimondható és nehezen megmutatható. Hiába a földhalom körüli szertartásszerű nyugalom, túl távoli és kevés ahhoz, hogy ellenpontként elevenné tegye a rendetlenséggé és értékvesztettséggé lúgozott káoszt. Alig valamivel képződik több, mint puszta jelentés, ám a hozzá illő élmény nem …
… és pontosan ekkor átszakad a háttér és előtér, rend és káosz, múlt és jelen és ki tudja még, micsodák közötti műanyag fólia: a testfelszínre (nem meztelenre) csupaszított alakok elénk zuhannak. Dühük már nem a táncos tehetetlen haragja, hasztalan keresésük már nem a művész tanácstalansága, és ahogy a feldübörgő basszusra egyszerre rázzák az öklüket – az már a mi közös hordánk. A zenére és koreográfiára kiéheztetett néző most mindent megkap: a kilenc, egyként csavarodott töredezéssel mozgó, egyéni alak a térben elszórva szimultán mozog. Van, aki egyedül, mások kettesével, hármasával folyamatos változásban: mint kovalens kötést váltó atomok, társ(aság)ukat kereső emberek kerülnek egymás mellé - van, aki marad, van, aki továbbáll. Amennyire bonyodalmasak ezek az egymással és egymáson forgó, önmagában pörgő és csúszó találkozások, a KET táncosai olyan természetes gördülékenységgel mozogják el. Sosem lehet tudni, ki indul útra, és hol fog a következő pillanatban megbolydulni a folyékony, élő halmaz: ez nem a káosz eltáncolása, ez tánc a káoszon. A mi táncunk és a mi káoszunk.
Szép záró momentum, hogy a társulat a saját otthonából (a Bethlen Téri Színház kertjéből) hoz magával egy gondolatot: egy félig élő, félig holt örökzöld növényt, amit az előadás végén a fogaikkal cipelnek végig a színen, majd elültetik a földhalomba. Több is, mint szép, és ezzel kevesebb is.
A Közép-Európa Táncszínház egyértelműen elmozdult valamerre, még ha ezt a változást éppen minden más jobban jellemzi, mint a mozgás: hogy ez jó irány-e, még nem látszik. A társulat dramaturgia és megszólalásmódok terén is nyújtózkodott egy jelentőset - és akármennyire is jöjjenek a hidegek, bár kibukkan időnként egy-egy lábujj, máskor fél lábfej, a takaró még ér.
(2014. november 13.)