Lázár Kati egyszemélyes előadásában érezhetően ez mégsem jelent gondot, a színésznő naplóin keresztül nagyon is átélhető és emberi problémákat mutat be, miközben betekinthetünk a világháború körüli színházi és politikai csatározások összefonódó mechanizmusaiba (ahol szintén párhuzamokat fedezhetünk fel a saját korunkkal).

Jászai (születési nevén Krippel Mária) elképzelhetetlenül mélyről jutott elképesztően magasra, hihetetlen akaraterővel vívta ki, hogy mindmáig az ország egyik (ha nem a) legelismertebb színésze legyen. Kalandos és nem egyszer mélységesen tragikus ívelése során csak úgy falta a férfiakat, nem ritkán olyanokat, akiknek a neve ma már irodalom tankönyvekből köszön vissza, egyszer férjhez is ment, hogy aztán később kierőszakolja a válást.

Mégis, valódi szerelmével csak hatvanéves korában találkozott. A jóval fiatalabb Plesch János doktor végzetesen felkavarta a színésznő életét, és a Kripli Mari című előadás itt veszi fel a fonalat. Az előttünk megjelenő Jászai elemi erővel éli meg hol viszonzott, hol viszonzatlan szerelmét, miközben merengései során szép lassan újrameséli életét.

Anyja ötéves korában meghalt, apja, aki a legjobb szívű kereszténynek mutatta magát, véresre verte esténként. Kilencéves korától cseléd volt, majd katonák játékszere lett, mígnem elszökött színésznek. Éhezett és fázott, gyakran összeesett az utcán, mégis hihetetlen akaraterővel bírt, ha pénzhez jutott, azt jelmezre költötte (akkoriban ez a színész és nem a színház feladata volt). Egyszerre gyötörték kétségek és volt hihetetlenül öntelt. A sok megalkuvás ellenére a Nemzetibe pusztán az elképesztő tehetsége vitte. Félisteneknek látta az ottani színészeket, de csak amíg meg nem ismerte őket. Gyűlölték munkamániájáért, sikereiért. Felszárnyalt, tündöklött, mígnem új, fiatalabb nemzedék érkezett. Először dühöngött, majd amikor még újabb generáció érkezett, már csak bölcsen bólintott, elnézve a folytonos körforgást. Időskori szerelme aztán újra kislánnyá tette, maga sem tudta, de talán a férfi anyja szeretett volna lenni, az, aki neki sose volt, talán a szeretője. Harcra kelt az élet végzetessége és kiismerhetetlensége ellen.

A kiválogatott és összeszerkesztett szövegek műfajilag és hangulatilag igen széles spektrumon mozognak, a leíró részleteket gyakran szakítják meg szerelmes áhítozások vagy mélabús gyerekdalok. Ami azonban közös, az az érzelmi telítettség és az objektivitás teljes hiánya. Lázár és rajta keresztül Jászai mindent mély érzelmekkel tölt meg, a társulatok mindennapjaitól a vacsorameghívásokig, mindenhez viszonyul valamiképpen, ami által a száz évvel ezelőtti események megdöbbentően jelenvalónak és elevennek tűnnek.

Lázár Kati nem bánik visszafogottan színészi eszközkészletével, jelenlétet követel magának. Az első perctől az utolsóig intenzív sodrása van az előadásnak, alig tart szüneteket, minden pillanat hangsúlyos. Ehhez egy kellékekkel zsúfolt, realisztikus színpadkép társul, ahol Lázár folyamatosan öltözködik, leveleket bont ki és tép össze. Teljesen belakja a Spinoza színpadát. Gyorsabban ugrál korok és helyszínek között, minthogy a váltások átélhetőek lennének. A nézőnek tartania kell az iramot, a másfél óra sok ehhez a hőfokhoz. Mindeközben azonban az energia, az érzelmek átcsapnak a színpad szélén.

Lázár a szívünkbe zárja a karakterét. Makacs, öntelt és végtelenül hiú ez a Jászai, de nehéz nem szeretni. Folyamatosan elbújik egy szerep mögé. Míg azonban a színpadon a szerepet kitalálhatja, eltervezheti, a való életben olyan, mint mi, rögtönöznie kell, gyakran belesül és csak utólag találja meg a megfelelő mondatokat, gesztusokat. Igazi, húsvér hősnő, aki egy tündérmeséhez hasonló módon kikerült a rivaldafénybe.

(2014. november 13.)