Georg Kreisler eredetileg 1971-ben, Heute Abend: Lola Blau címmel bemutatott, egy színésznőre írt musicalje önéletrajzi ihletésű. Ahogy a szerző, zsidó származása miatt Lola Blau, a pályáján éppen elinduló, első ígéretes szerződését kötő színésznő is menekülni kényszerült Bécsből az Anschluss után. Először Svájcba, majd az USA-ba vezetett az útjuk, és a háborút követően mindketten visszatértek a hazájukba. Kreislernek azonban – komponistaként, színpadi szerzőként - több siker adatott, mint hősnőjének.

A férfisorsból női sorssá, egy színésznő életévé transzformált történet tulajdonképpen tele van sztereotípiákkal. Az emigráns élet nehézségei, a női és színésznői kiszolgáltatottság, a kisebb-nagyobb sikerek és bukások, az újrakezdés váratlan buktatói önmagukban ismerős és kiszámítható epizódok. Mindezt úgy kell a rendezéssel és a színészi játékkal összegyúrni, hogy egy egyedi és hiteles élet rajzolódjon ki a színpadon.

Bartha Borókának ez sikerült. Az ő Lola Blauja úgy ízig-vérig színésznő, hogy közben elsősorban nem az, hanem egy, a talpon maradásért, a túlélésért és egy kis boldogságért küzdő asszony. Aki persze eljátssza a színésznői allűröket, ha éppen úgy kívánja a helyzet, de közben pontosan érezteti, hogy ez is csak egy szerep, mert a karakter lényege nem ez, hanem az e mögött lévő, érzékeny, sokszor kétségbeesett, máskor reménykedő, a nehéz helyzeteket összeszorított foggal is végigcsináló, új és új helyzetekhez alkalmazkodni képes Lola, akivel a nézőtéren ülő idős háziasszony éppen úgy azonosulni tud, mint a gimnazista vagy a középkorú hivatalnok. Bartha Boróka bírja a közel másfél órás játékidőt, a paraván mögötti átsétálással egyenidejű átöltözéseket és átlényegüléseket, énekesi teljesítménye is magabiztos és egyenletes színvonalú.

Az nem mondható, hogy ebben a másfél órában nincs olyan öt-tíz perc, amikor egy kicsit veszít az előadás a lendületéből, de az már igen, hogy ennél hosszabb időre nem enged ki a feszültsége, és nem engedi el a nézőt sem. Béres László rendezése számos egyszerű és jó ötlettel hidalja át a történet térben és időben távolabbi pontjait, ugrásait. Elég egy lavór és egy hajtogatott papírcsónak a nagy utazáshoz, egy vasutassapka vagy egy újság a pályaudvari jelenethez.

A zenei kíséretet nyújtó zongorista, Szép András időnként belép a játékba is, és ez is nagyon jól belefér abba a természetesnek és magától értetődőnek érződő játékmódba, ami az egész előadást jellemzi.

Mindezek után nem csoda, hogy ezt a Lola Blaut (értve ezen az előadást és a karaktert is) megszeretjük a végére. Egyrészt, mert magunkat, a magunk esendőségét és kényszerű újrakezdéseit ismerjük fel benne, másrészt, mert ez pontosan az az előadás, amikor azt érezzük, hogy színész és szerep szerencsés találkozásának lehettünk tanúi.

(Kaleidoszkóp Nemzetközi VersFesztivál, Sopron, 2014. november 16.)