Ott nem beszélhetünk hagyományos meséről, ahol a rablók próbálkoznak ugyan kisebb-nagyobb zsiványságokkal, de a marcona helyett inkább a balfék jelző illik rájuk. Mint ahogy ott sem, ahol a boszorkánytól sem kell félni, mert nem gonosz, hanem csak megmosolyogni valóan, öregesen zsörtölődik, elfelejti a varázsigét, Babszem Jankón és szegény szülein segít, és a zsiványokat változtatja békává. Inkább az apukák vicces találékonysága és mesélés közbeni ötletei jutnak róla eszembe. A történetet így nem a hagyományos, mesei gonoszkodás viszi előre, hanem több apró, látványos, gyerekek számára követhető fordulat, bonyodalom. Amit elbír a szerkezet is, és a mese is megmarad.
A mozgalmasságra és játékosságra játszó előadás alaphangulatát egy seprű tréfálkozása adja meg. Mielőtt bármi elkezdődne, kidugja a fejét a függöny mögül, és velünk összekacsintva, tréfásan elbánik az arra tévedő szegény emberrel, majd rábírja, hogy magával vigye. Később is ő okozza a bonyodalmak nagy részét, de miután elénk tárul a szín, a seprű karakterével sajnos nem találkozunk többet. A hangulat azonban megmarad.
A díszlet egyszerű, festett erdő, kunyhó, majd kocsma, végül egy karakteresebben kidolgozott királyi kastély belső tere. A kunyhó előtt találkozunk először a szegény házaspárral, ahol a seprűjét keresgélő boszorkány egyszer csak felbukkan. Már megjelenésében is külön jelenség. Remek ötlet, hogy Fila Balázst egy kis kerekes székre ültették. Így egy összegörnyedten, mégis fürgén totyogó öreganyót látunk, akinek nyakában óriás nagyító lóg, borzas szemöldöke össze-vissza kuszálódik, és mindig rá kell neki segíteni, hogy el tudjon indulni seprűjével. Ez adja az alapot az előadás legszínesebb alakításához. Fila Balázs úgy veszi komolyan magát, hogy közben állandóan nevetés célpontja. Csattogó-csettegő, szálldosó, csillogó és százszínű varázsporaival sokszor ügyetlenül bánik. Leginkább az ő figurájának köszönhető a mese. Szerepe ráadásul kettős, ő adja ugyanis Jankó hangját, aki láthatatlan, és csak a legvégén nő meg a varázsfűtől báb-méretűre.
A boszorkány mellett a berobbanó három rabló, Jakus Szilvia, Chajnóczki Balázs és Blazsovszky Ákos játéka szegényesnek hat. Nem jellegtelennek, de monotonnak. Parádés, csetlő-botló bevonulásuk harsánysága az előadás végéig nem csökken, nem árnyalódik. Szerepük nagyszerű ötlet, karakteresen-lendületesen mozognak együtt: nyilván éppen ez lenne a feladatuk, hogy mozgalmassá tegyék az előadást. Mivel Jankó mellett ők a főszereplők, nagy kár, hogy a gyerekeket csupán bugyuta grimaszokkal és éles kiabálással próbálták megnyerni. Éppen ezért az is feltűnik, hogy jelenlétük csak azért érezhető, mert hárman együtt vannak a színpadon, külön-külön nem tesznek ki egy szerepet. Kocsis Judit és Lippai László érvényesen játssza mind Jankó szüleit, mind a kocsmárosékat, mind a királyi házaspárt, de egyiket sem elég élénken.
A mozgalmasság az előadásban majdnem végig fennmarad, csupán pár jelenet, bohóckodás és dalocska nyúlik túl hosszúra. De mire ezt észreveszem, a nézőtér már - sokszor nem is visszafogott - susmustól, széktámlapuffogástól és apró léptektől élénk. Ettől eltekintve szerencsére olyan ez az előadás, hogy mindenki számára működik a csiribú-csiribá.
(2014. október 11.)