Ez a gesztus, a bizonytalan sorsú hangok sötét semmibe küldése válik az emberi élet metaforájává a Tünet Együttes legújabb darabjában, a Voyager 3-ban. Az előadás szereplői ugyanis reménykedve próbálnak hírt adni magukról, megosztani hol intim, hol banális gondolataikat, várva a válaszra, miközben gyakran a közvetlen szomszédjukat sem veszik észre. Mindezt egy műfaji határokat átszelő, posztdramatikus formába csomagolt, táncos költeményként tálalják, ahol ugyan a megnyugvást hozó katarzis az álságossággal egyetemben elmarad, paradox módon mégsem állunk fel rossz érzéssel a székből: a nem kevés humorral és a túláradó kreativitással megáldott szemléletmód bőséges vigaszt jelent.
Az előadás elején, a nézőtér nulladik sorában elhelyezett széken egy zöld csuklyás figura ül, arca teljes sötétségben, csak a színlap alapján sejthetjük, hogy Bánki Gergely az illető. A sejtelmesen megvilágított füstből hat futurisztikus ruhába bújt figura halad felé, egy szivacsdarabokkal borított, idegennek ható tájon (jelmez: Béres Móni, látvány: Szirtes Attila). A jövevények, körbeállva a titokzatos csuklyást, előbb kopogás, majd történetek segítségével próbálják felvenni a kapcsolatot, látszólag eredménytelenül, de nem szűnő lelkesedéssel. Van itt szó szexről, elmúlásról, a sündisznó szívveréséről, és mindarról, amit az emberiség végeláthatatlan önkifejezésében kitermel önmagából.
Miközben az idegen továbbra sem reagál, a személyes történeteknek, a hivatalos jelentéseknek és más, gyakran egy monológon belül is keveredő szövegeknek fokozatosan egyenrangú társa lesz a mozgás. A sok apró etűdben kibontakozó előadás a legkülönbözőbb megoldásokkal él: a színészek hol figuratív, hol non-figuratív asszociációkat kötnek a beszédhez, illetve van, hogy maga a beszéd a háttérbe vonul, és csak aláfestése lesz egy-egy képileg nagyon erős kifejezésnek.
Bizonyos fokig igazságtalan példaként bármelyik részletet kiemelni, a színvonal mindvégig egyformán magas, mégis, azt a jelenetet, amikor Stork Natasa és Szász Dániel mesét mondanak, miközben felváltva ütik és csókolgatják egymást, még a többihez képest is nehéz lenne elfelejteni. Az etűdök tartalma hol mélyen megérintő, hol kifejezetten vicces, jó ritmusérzékkel váltogatva a különböző hangulatokat és a mozgalmasságot.
A lenyűgöző mozgások mellett az előadásban felbukkan az önirónia is: nem egyszer a szövegben beharangozott mutatványok (például, hogy Gőz István a székről leugorva, fejen átfordulás közben kapja fel a szájával a földről az almát) csak jelképesen valósulnak meg, folyamatos pezsgésben tartva a néző látni vágyását és értelmező készségeit. De ábrázolják különböző hangszerek hangjait, a tóparti stéget és egy hatalmas szivacs vagina segítségével a női orgazmus elérésének praktikáit is.
Az összhatás egy régi rádió vagy tévé behangolására emlékeztet: a különböző csatornák egy-egy pillanatra hallhatóvá és láthatóvá válnak, majd függetlenül attól, hogy mennyire érdekes az adás, már a következő sávszélességnél tartunk.
Sokat számít, hogy a különböző fizikumú színészek csak fokozatosan mutatják meg, mire képes a testük, és lépésről lépésre adagolják az egyre elképesztőbb akrobatikus mutatványokat is. Mégis, az ívet végül Bánki alig mozgó karaktere adja meg. A Godot-ra emlékeztetően rejtélyes figura (Földönkívüli? A „Másik”? A mintanéző?) a kezdeti passzivitása után egyszer csak életre kel. Előbb, mint a rossz hallgatóság, hangosan horkolva bealszik, majd kiballag egy italért. Később, az előadás vége felé, egy különös születésjelenet után, ő is megkísérel kapcsolatba lépni a többiekkel, ám próbálkozása előre sejthetően sikertelenségre van kárhoztatva. Hiába, az ember kifejezné önmagát, jelezné, hogy van, ám a két fél üzenetei elcsúsznak egymás mellett, nem jön létre valódi kommunikáció. Bánki hallgatása során jelentőséggel és jelenléttel ruházódik fel.
Szabó Réka rendező pedig kétségtelenül előkészíti neki a terepet, mégis, amikor az addig szinte teljesen néma figura végül reménytelenül ordibálni kezd, akkor az egyik iskolapéldáját láthatjuk annak, hogy egy pármondatos szerepből a színész hogyan csinálhatja meg az előadás csúcspontját. Így végül vele ér célba a Voyager 3.
(2014. november 21.)
