Az uraság istenes kocsisának az élete a végéhez közelít, de csak nem könnyebbedik: a seregből rokkantan hazatérő fia idő előtt elhálta a nászt, a lány nevelője is cudar egy forma, ráadásul az intéző sincsen soha megelégedve az öreg munkájával, olyannyira, hogy már új kocsist kerített magának. Marad hát Odaátra az igazság – egészen addig, amíg tényleg odaátra nem kerül az ember.
Tamási Áron novellái telibe találó, érzékletes látleletek a székelyföldi életről, érzékeny portrék a nehéz helyzetben is egyenes derékról és a góbé kurázsiról. A Rendes feltámadás című írásának egyik központi alakja az öreg kocsis, aki már az életen túlba vetett hit nyugalmából éldegél, és éles eszű, kamasznyi fia, aki nem akar beletörődni abba az életbe, amin változtatni nem lehet. Csurulya Csongor más Tamási novellákból építi tovább ezt a kistotált, így lesz a kamaszból hadirokkant, kerül mellé szerető, anyós és katonatárs is. Ezzel bővül a látnivaló, és a közeg is érzékletesebbé válik – a dráma azonban kiszellőzik az előadásból.
Elsősorban azért, mert a helyenként jócskán elrajzolt figurák legfeljebb utalni tudnak arra a súlyos jelentésre, amit Fülöp Zoltán Énekes nevű öregembere meg is mutat. Nagy Csongor Zsolt alakításáról - amelyben a színész a fiú tehetetlen dühét és szerelmeséhez való őszinte vonzódását csak részben tudja fedésbe hozni egymással - nagyrészt eltereli a figyelmet a túlzásba vitt bicegése. Dunkler Róbert intézője inkább komikus, mint hangsúlyos; Szűcs-Olcsváry Gellért katonacimboraként harsányabb, mint azt a poén indokolná, angyalként az egész feltámadás jelenet rabja. Vidovenyecz Edina mint rosszindulatú mostoha pedig egyenesen a Besenyő család Anti bácsiját ötvözi a Jancsi és Juliska gonosz boszorkányával. Jakab Orsolya az, aki a leginkább eleven alakot: egy szerényen háttérbe húzódó, elfogadóan szerelmes nőt állít színpadra.
Amíg ezek a figurák távolnézetben hiánytalan képet adnak egy jellegzetes világról, az előadásból hiányzik a kapcsolódások finomabb hálózata - már nem térkép ez a táj, de még messze nem az élet. Bíró Boglárka falécekből összeeszkábált bútorai, mint fakeresztek számlálhatatlan sokasága, nem csupán ezt a bizonyos tájat és a tájban (nehezen) élő embert jelzik egy lényeglátó képben, de a színpad tágas terét is bejátszható hellyé tömörítik.
Fülöp Zoltán emberléptékű Énekese huncut lelkű, megbékülni vágyó, néha szeretni valóan mogorva, öreg góbé. Fával ügyködik egész nap: van, hogy gereblyét fogaz, máskor ásót igazít, és arra is mindig szakít időt, nehogy a koporsójával elmaradjon. Ő az, akit majd a tapsnál mindannyian nézünk, ám játék közben - minden nézőtérig érő elevensége ellenére - sokszor elveszik a harsány történések között. Az erős színpadi jelenléte és a körülötte lévő vastagított kontúrok egyöntetűen felé mutatnak: ez az ő története, ám a tőkesúly szerepét még Fülöp játéka sem bírja el.
Rövid zenei bevágásokkal és néhány lépésnyi néptánccal hangulatokat, egy-egy jelenettel egyszerű és mély emberi gesztusokat idéz meg az előadás: az apjával vitázó, de annak becsületét minden áron óvó fiúét, a pofonra válaszul adott szeretetét. Eközben attól is távol áll a székelyudvarhelyiek Rendes feltámadása, hogy valamiféle bájolgó, nosztalgikus képeslappá váljon: az önérzetes lustaságot és a vallásosság rosszindulatba forduló típusát csakúgy felemlíti, mint az antiszemitizmus feltétlen reflexét.
Látjuk és fel is ismerjük Tamási szülőföldjét, Farkaslakát, vagy akár Udvarhelyet, azonban valódi emberek és mélység nélkül minden gesztus idézet és minden kép látvány marad. Amit a végén a Kezdjetek el élni! kezdetű dal (Anna and the Barbies és Kiss Tibor: Márti dala) még egy kis tanulságfröccsel is megkontráz.
Hol kezdődik és hol végződik a színház, ki tudja - a tapsnál szerintem még bizonyosan tart. A Thália Színház közönsége lelkesen köszönte meg a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház előadását. A főváros üdvözölte a vidéket, a határon inneni a határon túlit, az egyre nehezebb helyzetben lévők a folyamatosan nehéz helyzetben lévőket.
(Thália Színház, 2014. november 17.)
