Kárpáti Péter Akárki című drámájának hősnője az illusztrációja lehetne ennek a tézisnek: a magát gyógyíthatatlan betegnek gondoló Emma legnagyobb problémái többek között az ajtófélfa letisztításából, az Ecserin vett tükör hazaszállításából és a mosógéppel kapcsolatos nehézségeiből adódnak.

Elintéznivalói közepette még egyszer, utoljára végigjárja ismerőseit: utazásának bemutatása egyszerre hat mélységesen személyesnek, tragikomikusan kicsinyesnek és általános érvényűre emelt példázatnak. Ez utóbbit Kárpáti úgy éri el, hogy amúgy is összetett alkotásában megidézi a középkori moralitás műfaját.

Czajlik József a színrevitelnél az eredeti gondolatkört megtartva sokféle megoldással él, ám ezek gyakran elcsúsznak egymás mellett, és erős színészi munka híján a többrétegű dráma egyhangú dialógusok hosszú sorává válik. Az eredmény legjobb esetben is felemás hatást kelt.

A színpadkép mindenesetre sejtelmes (vizuális konzultáns: Gadus Erika): a sötét, gyakran csak félig-meddig megvilágított közegben sírkőként magasodik az egy-két jelzésértékű, fehér díszlet: az ajtófélfa, a mosógép, valamint az egy-két fehér bútordarab. A színes jelmezekbe öltöztetett szereplők ugyan megtöltik élettel ezt a baljóslatú teret, de csak a záróképig, ahol már megfagyva, szoborként állnak a temetésen. A tárgyak pedig kalandosan elszakadnak a funkciójuktól: így lesz egy-egy jelenet erejéig az ajtófélfából röntgengép, a mosógépből asztal.

Ezért is érthetetlen, hogy más esetekben miért kellett a helyszínváltást szájbarágósan érzékeltetni: az öltözők megjelenítésekor az átrendezésen túl, férfi-nő nyilak kerülnek fel az ajtó két oldalára, akárcsak egy későbbi jelenetben az iroda megmutatására. A beolvasott szerzői utasítások is erőltetetten magyarázzák, hogy mit kéne elképzelnünk a minimalista színpadkép helyett, holott ez a dialógusokból ugyanúgy kiderül.

Néha azonban megtörténik a szakítás a dráma és az előadás között, és ezek az előadás legerősebb pillanatai: amikor a narrátor hang egy-egy színészi instrukciót is beolvas az alapanyagból, és a szereplő ezt mégsem teszi meg, vagy amikor a koncepció egyszer-egyszer a konkrétumoktól eltávolodva, stilizáltan használja ki a teret (például nem vezeti át mindenáron a színészt az ajtókereten be- és kilépéskor). Ez érezhetően sokkal inkább illik a díszlethez és magához a gyakran elvont hangulatú drámához is.

A színészi játéknak is vannak jobb és rosszabb pillanatai. Emma (Márkus Judit) látszólagos, kimért tartása mögött végig forrong, vissza-visszatérő ideges cigarettázása jól meghatározza a karaktert. Orvosát (Petrik Szilárd) még legvadabb gesztusaival sem tudja kibillenteni, a szürke öltönyös úr végig méltóságot és magabiztosságot sugároz. Nádasdi Péter kifinomult Halál figurája a kezében lóbált kisbabával érzékletesen kijátssza a drámában megjelenő születés és halál motívum kapcsolatát. Az anya-lánya jelenetben Lax Judit sajátos színt ad a kamasz karakterének, a volt férj (Bocsárszky Attila) pedig egyszerre tud zavart ex és rémisztően ideges családfő lenni.

Azonban általában véve mindenkiről elmondható, hogy az alakítás nem egyszer felszínesre sikerült, nem érződött a cselekedetek mögött az átgondolt motiváció. Néha egész dialógusok hangzottak el valódi tartalom nélkül, mintha a színészek maguk sem tudták volna, mit miért mondanak. Ez pedig végletesen leültette az előadást.

Hiába ezért a jó drámaválasztás, a feldolgozás nem működött igazán, még az ihlet-teli pillanatok ellenére sem. Az élet-halál kérdésekben ugyanis minden részlet kidolgozott kéne, hogy legyen.

(2014. november 17.)