Charles Dickens Karácsonyi ének című regényének adaptációját Tolcsvay László zeneszerző, Müller Péter szövegíró és Müller Péter Sziámi dalszövegíró alkotta meg a kilencvenes évek közepén. A darabon ez érezhető is, ugyanakkor – lehet szeretni vagy nem szeretni, de tény, hogy – a musical egy dinamikusan fejlődő műfaj, és ami évtizedekkel ezelőtt korszerű volt, az ma már nem biztos, hogy az. (Meggyőződésem például, hogy ha a Macskákat ami a nyolcvanas évek elején tényleg úttörő volt a musicalirodalomban, ma mutatnák be, nem érne el akkora sikert, mint amekkorát világszerte elért.) Az Isten pénze avíttságán pedig az sem változtat, ha egyébként az amúgy a kilencvenes évek világát idéző dallamait kissé felgyorsítják és áthangszerelik, néhány további porréteget pedig a látvány felturbózásával próbálnak lefújni.

Ha azonban áttekintjük, hogy miről szól a darab, már egy fokkal érthetőbb, hogy az esetleges gazdasági megfontolásokon túl miért tartotta még fontosnak a mostanában nagyon simulékony repertoár kialakításán dolgozó Operettszínház a feldolgozását. A történet szerint főhősünk, Mr. Scrooge egy magányos, mogorva, csak az extraprofitot hajszoló, nem túl családbarát munkáltatóként viselkedő üzletember, aki szerint mindenki annyit ér, amennyije van.

Ez a Scrooge tehát egy makacs, önző és goromba ember – és a darab mindent meg is tesz annak érdekében, hogy ezt belénk sulykolja. Hideglelést kap, ha csak meghallja a „karácsony” szót, elküldi az ünnepi vacsorára szánt pulyka miatt előleget kérő beosztottját, gorombáskodik a hozzá szeretettel közelítő vidám unokaöccsével, fellök egy vak koldusgyereket, és rosszindulatúan visszautasít két támogatásért érkező alapítványi tagot (mai szóval élve civilt). És mindez csupán az első tizenöt perc termése.

Utóbbiak annyira groteszkül túljátszották a szerepüket, hogy akkor nagyon együtt éreztem Srcooge-dzsal – a jelenet tehát nem érte el a célját. Szóval mindezek miatt Scrooge bizony nagyon, nagyon rossz ember. Karácsony éjjel azonban égi jelet kap, meglátja, hogy élete üres és sivár, és ha nem nyitja ki szívét embertársai és a pénznél fontosabb értékek irányába, elkezdhet aggódni lelki üdvéért. Az égi jel néhai üzlettársa, Marley szellemének alakjában érkezik, olyan közhelyes mondatokkal, mintha csak egy másodikos erkölcstan-tankönyvből olvasná fel azokat.

Tény, hogy nem könnyű feladat egy százoldalas, többnyire egyoldalú karaktereket tartalmazó regényből hús-vér színpadi produkciót létrehozni, az alkotócsapat azonban ezt meg sem kísérelte. Úgyhogy marad a látvány és a szórakoztatás… A cselekmény rövid lenne, így hát jöhetnek a hosszú táncbetétek, és persze, mintha csak a Broadway felett az ég paródiája elevenedne meg a valóságban, a lézer, a projektor és a három (vagy még több) löket szárazjég. Somogyi Szilárd rendező koncepciója szemmel láthatóan kimerült abban, hogy a saját és szakmai mentora, Kerényi Miklós Gábor korábbi előadásaiból kiemelte a sikeresnek tűnő elemeket – egy emelkedős-süllyedő, néha órát ábrázoló világító félgömb a Mozart!-ból, misztikus kékeszöld fény az Elisabeth-ből drámai pillanatban fellobbanó láng az Abigélből rengeteg lézer és vetítés a Veled, Uram!-ból és még sorolhatnám.

Földes Tamás Mr. Scrooge szerepében menti a menthetőt, profi alakítással próbálja árnyalni a nem túl acélos alapanyagot, amit kapott. Kidolgozott játéka és karizmatikus színpadi jelenléte kétségtelenül sokat dob az előadás színvonalán. Szabó P. Szilveszter Marley-ként, bár pillanatokra felvillantja jobb színészi sorsra hivatott kvalitásait, többnyire csupán A Szépség és a Szörnyeteg férfi címszerepéből átmentett hangszínen morogva-hörögve ábrázolja, hogy ő bizony halott. Szerényi László (még?) nem találta meg Cratchit értelmezését, így a darab szerint jóságos és szerény segéd nem képes főnöke valódi kontrasztja lenni.

A kisebb szerepek esetében a többségében legjobb esetben egydimenziós karakterekkel nem nagyon tudnak mit kezdeni a színészek, igaz, hogy többen meg se próbálják. Marad az, hogy bejönnek, énekelnek-táncolnak, kimennek, mindeközben pedig vagy megtalálják a több sebből vérző dramaturgiával az összhangot, vagy nem. Kerényi Miklós Máté fiatal Scrooge-ként nem csupán törtető és motivált, de agresszív és beképzelt is, és érthetetlen, hogy miért lehetett szerelmes belé bárki is. Mr. Fezziwig idősödő, „mackós” szerepét az alacsony és mozgékony Serbán Attila játssza, és bár a színész hangi adottságai vitathatatlanok, így mégiscsak úgy tűnik, mintha a szerep paródiáját látnánk.

Üdítő kivétel Vágó Zsuzsi Fannyja és Vágó Bernadett Belle-je, akik ugyan szintén nem tudják fenntartható módon feldobni az előadást, de ez nem rajtuk múlik, és legalább kétszer három percig valódi musicalt látunk. Szabó Dávid Fredje pedig Scrooge másik kontrasztjaként fontos lehetne, de a rendező, úgy tűnik, elfeledkezett róla – más okot nem látok rá, hogy a regénnyel és az alapdarabbal ellentétben ezúttal miért tűnik el végleg már negyed óra után. Az Operettszínházban önálló intézménynek számító Lehoczky Zsuzsa ugyanolyan humoros alakítást hoz, mint az összes előadásban, amiben benne van, Nádasi Veronika Mrs. Cratchitként pedig olyat mutatott, amely ezen az estén ritkaságszámba ment: árnyalt szerepértelmezést és -formálást.

Nincs bajom a családi musicalekkel, amelyek látványos-táncos-zenés módon próbálnak valamilyen, a gyerekek számára fontos tanulságot közvetíteni (a Mary Poppins ilyen), itt azonban ennek csak az álcája van meg. És egyáltalán: mi az üzenet? Hisz bár a szeretet erejéről szól, de kérdés, hogy mennyire lehet hiteles például Scrooge pálfordulása – az önzetlenség, vagy a kárhozattól való félelem mozgatja? Ez az előadás nem kérdez és sejtet, hanem markánsan, de tévesen, vagy legalábbis megkérdőjelezhetően állít.

A színház elé érve hópelyhek szálltak körülöttünk – az emeletről, gépből fújták őket. Az előadáson azonban ez sem javított. Igaz, nem is rontott (tovább) rajta.

(2014. november 28.)

(A képek és az írás eltérő szereposztásról készültek.)