Hédi néni (Nagy Mari) mindenkivel kezet fog, bemutatkozik, betessékel minket a ,,nappalijába” – a címlap szerint. A Kőleves első emeleti termében új és egyszerű padokat raktak körbe, rajtuk tányérok és keksz. Foglaljunk helyet, és akkor ő el is kezdené. Nappalija inkább jelképes living room, életének tere. Alapvetően itt mesél, és itt játszódnak le a kiemelt jelenetek.

Mindvégig nekünk, nézőknek beszél, de ez a helyzet nem feltétlenül nyilvánvaló. A narrációt inkább esetlenné teszi, mint frappáns keretet ad neki az, hogy az elejtett szavakból a végén az tűnik ki, magának az interjúztatónak beszél, és kamerával veszik fel a beszélgetést. A nem elég erős és következetes, csak jelzésszerű ötletek ahelyett, hogy morzsáikkal színesítenék és finomítanák az előadást, inkább valahogy darabossá teszik azt. Például a rádió ki- és bekapcsolása az előadás elején és végén is inkább csak nappalihangulat-teremtő elemként érzékelhető, de annak sem erős, ha pedig ennél többre tartjuk, csalódnunk kell.

Az előadás az ételek különleges szempontjából mutatja be egy zsidó asszony történetét, és rajta keresztül a huszadik századi zsidó kultúrát, történelmet. Az előadás ihlető különlegessége, csúcspontja a lichtenwörthi koncentrációs tábor közege lesz, leginkább az ott születő receptek miatt. Hédi összebarátkozik két másik nővel, akikkel egyfajta túlélési stratégiaként, hogy valamilyen rendszeres elfoglaltsággal elviselhetőbbé tegyék a fogságot, tápláló, hizlaló ételek receptjeit írják össze. Itt csúcsosodik ki és itt nyer nyilvánvaló értelmet az ételek köré épített történet. Azonban összességében az az elképesztő, és ez inkább tartozik a történet lényegéhez, hogy Hédi gyermekkorától kezdve egészen öregasszony koráig képes volt mindenre nagy szemekkel, akár muszájból, akár bölcsen, vidáman nézni, lelkileg távolságot tartani a borzalmaktól, és közéjük a habzsoló élvezetet tenni, ha csak képzeletben is. Érdekes játék ez, de úgy érezzük, inkább a tágra nyílt szemek azok, amik megadják a vezérfonalat, a gasztronómia, az étkezés itt csupán eszköz, hab a tortán.

Mint ahogy az is, hogy az előadás során szóba kerülő ételekből a mi asztalunkra is kerül - jó étvágyat hozzá. Veszélyes terep az ilyenfajta élménykeltés a nézőben, nem is igen szokott sikerülni. Nem könnyű az érzékeken keresztül átélhetővé tenni valamit, mert ha nincs elég bátorság a gesztusban, megmarad gesztus-szinten. Ezek a kóstolók inkább csak mutatóba, dísznek készültek, mint megtölteni az előadást. Volt olyan étel is, ami nem a naiv nézői örömöt hívta elő, amikor elénk rakták. Csak odalökték elénk a darab zöldséget és a híg levet, akár a táborokban. A padokból ráadásul vályúkat varázsoltak. Hiszen az sem mindegy, hogy és mibe kapod az ételt, és a rendezés ezzel is meg akarta idézni a szóban forgó időszak hangulatát.

Minden szerepet három nő játszik. Nagy Mari végig Hédi marad, kislányként és öregasszonyként is ő áll előttünk. Hay Anna és Radnay Csilla pedig a történet más szereplőit jelenítik meg az anyukától és testvértől kezdve a tábori társakon és későbbi kollégákon keresztül a köztársaság kikiáltásának mámorában égő diáklányokig. Az, hogy ki jelenik meg és ki nem, úgy látszik, spontán történik. A férfiak hiánya nem feltűnő, a történetben magában sem azon van a hangsúly, a férfi-női szál helyét itt átveszi a magához az élethez való viszony. A színészek képesek a kiragadott jelenetekbe tömöríteni az egész történetet és annak drámaiságát, így azok akár külön-külön is megállják a helyüket. A három elsőrendű színész játéka az egyetlen díszletelem, egy össze-vissza hajtogatható matrac körül már-már meglepően intenzív. A tér viszont sokszor így is üres és bejátszatlan marad, ami miatt nem lesznek elég plasztikusak a jelenetek, pedig érezzük az erre való törekvést.

Az előadással nem lehet teljes mértékben jól lakni. Nem azért, mert nincsenek meg a hozzávalók, a dramaturgiai ötletek és a színészi játék, hanem mert az ízek egyszerűen nem érnek össze. Hiányzik belőle egy csipetnyi só.

(2014. november 1.)