A történelemlecke közismert: római köztársaság, három férfi első érdekszövetsége, egyikük, Julius Caesar túlerősödése, másikuk sikertelen próbálkozása az egyik kibillentésére, (valahol itt kapcsolódunk be a történetbe) Caesar kollektív meggyilkolása (ő is, fia, Brutus), három férfi második érdekszövetsége, pénzgyűjtés feketelistával és elkobzással, a philippi ütközet, ahol az új hármas legyőzi a köztársaságpárti cézárölők seregét, az új triumvirátus egyikének félretolása, másikuk köreinek a harmadikra való támadása … - és már messze túl is szaladtunk Shakespeare drámáján.
A forma tisztaságából indul az előadás: a fekete padlózatot hatalmas, sötétszürke formák szegélyezik. Miközben körülölelik a teret, és Rómát farkasdajkájukra emlékeztetik, gigantikus kalapácsként is fenyegetnek ; a háttérben széles lépcsősor feketéllik, ami bársonyvörös peremmel bukik át a számunkra láthatatlanba. Menczel Róbert díszlettervező letisztultan baljós színei és árnyai között valaki egy táblát tart a magasba: Éljen! A tüntetően piszkoskodót, a mozdulatlan állásfoglalót két öltönyös fiatalember veszi kezelésbe. Ebben a világban nincsenek karhatalmi erők, ez a Róma ennél sokkal bonyolultabb – és sokkal egyszerűbb.
Ez egy huszonegyedik századi birodalom földrajzi és hatalmi értelemben vett legbelső köre - nagyképernyős tévékkel, Converse pólóval, kockás fürdőköpennyel, akciós joggingokkal és katonai terepruhákkal. Noha okoz némi fennakadást a ráció számára, hogy Brutus annyi elhullajtott géppisztoly között ugyan miért erőlködik annyira, hogy valaki szúrja már le a zászlórúddal, mégsem hiányoznak az előadásból a tunikák és a stólák. Mert ugye, Róma az, ami örök és nem a tóga. Alföldi rendezése megmutatja, hogy van, ami örök – még ha az végül még csak nem is Róma.
Forgách András és Fekete Ádám fordítása miközben nyelvében is közelíti Shakespeare-t a nézőtér jelenidejéhez, a megszólalók zömét egy fél lépcsőfokkal lejjebb húzza: a plebsz szájába kerül egy-két Hűbaszdmeg és Nanemá, és az elég nagyokból is erős közepest farag, és ajánl fel rendezői hasznosításra.
És az ajánlat valóban hasznosul is: a hatalom hatalmassága és emberi léptéke az előadásban nem veti szét egymást, hanem általa a történelem alakítói látótávolságon belülre kerülnek. Hegedűs D. Géza Caesarja nagy kaliberű, jelentős figura kis adag civil kényelmességgel és nagyobb adag hétköznapi hiúsággal. Antonius (Stohl András) fondorlatosságát, meggyőző erejét és energikus elvhűségét hisztérikus hajlam színezi, és teszi őt alkalmassá mindig az aktuális vezető mögötti második helyre. Hevér Gábor Cassiusa egy kisember nagy (hatalom)vágyakkal, sértődésre és önfeláldozásra való hajlammal. Az átlátszóvá formált és kibeszélt hatalmasságokkal szemben Octavianusra Varju Kálmán egy rezzenéstelen maszkot húz: hol mint hideg zsarnok, hol mint a megérkezett Godot, megingathatatlan.
László Zsolt szintén egy rejtőzködő Brutust mutat meg, akiből azonban mégiscsak kilátszik a kétség, a fájdalom és a valódi államférfi: hite a Caesar-ölés megváltó erejében. Noha ennek a képzeletbeli világnak az egyik fontos attribútuma éppen az, hogy az emberek közötti viszonyokat nem a jellemek, hanem a helyzetekhez való igazodás határozza meg, László Zsolt Brutusa és Hevér Cassiusa mégis mintha elvétenék egymást. Egyenként megállnak, de együtt mégsem tudnak meggyőzni, hogy a tiszta jellemű kétségbeesésnek mi dolga lehet azzal a kis nagyemberséggel, ami helyenként poentírozott kifakadásokban nyilvánul meg.
Meg lehet ölni Marat-t, ahogy – némi disznótoros körítéssel - Ceasar is kiteríthető az asztalra, de az után mi lesz? Az előadás részben beáldozza a személyes drámákat, amitől még inkább szembetűnővé válnak a szólamok ritmusára hullámzó közhangulat és a közhangulat hatására hullámzó szólamok. A történések kiemelt pontjain - egyik a másik után - egészen közel jönnek hozzánk a hatalmasok. Miközben a nézőtéri megvilágításban felénk fordulva beszélnek, nem meggyőzni akarnak – csupán szenvtelen tekintettel piackutatnak végig minket: vajon az ölés vagy az alku a jobb bolt. Úgy tűnik, általában az ölés.
A második felvonásban színpadra kerülő szemét és felfordulás mutatja, hogy sem a hűha-élményként nagy tömegben leömlő esővíz, sem a literszám kiömlő vér nem mossa tisztára a helyet. Nem tolják az arcunkba, hogy mi is benne vagyunk a dologban, csak jelzik, hogy a nézés is tett. És azt is világossá teszik, hogy aggódásra semmi ok, mert néznivaló mindig is lesz.
(2014. december 6.)
