A Pesti Magyar – később Nemzeti – Színház 1837-es nyitóelőadásában, az Árpád ébredésében a sírjából kilépő honfoglaló terelte be az embereket az új intézménybe, érthető, ha Kelemen László színházi emberként hasonló feladatra vállalkozott halála után. Mindehhez Réczei Tamás szerző és Szente Vajk rendező könnyed, humoros formát választott, vetítéssel, a színház előterében megkezdett játékkal és sok helyzetkomikummal. A megoldások azonban nem mindig kapnak létjogosultságot, elbeszélnek egymás mellett vagy kidolgozatlanok maradnak.
Például a dramaturgia már önmagában is kicsit toldozott-foltozott: egyrészt látunk egy színház lebontásával megbízott építésvezetőt (Kőszegi Ákos), amint a tények hideg világát ott hagyva nem csak, hogy hinni kezd a visszatérő szellemekben, de ő lesz az is, aki kiállva a „hatalom” ellen, végül megmenti őket. Klasszikus, jól bevált történetív. Másrészt, ebbe belepasszírozva, a szellemek múltjából is kapunk részleteket: megismerhetjük Kelemen társulatának utolsó, botrányba fúlt előadását, a színészek árulását és későbbi sorsukat.
Porogi Ádám Kelemen Lászlója igazi naiv álmodozó, aki csökönyösen ragaszkodik az eszméihez, az ábrándozó zseni életteli prototípusa. Egykori társulatának többi tagját ugyancsak árnyaltabb személyiséggel ruházzák fel, ám ez furcsamód inkább hátrányára válik az előadásnak, mint sem előnyére.
Ugyanis újabb és újabb szereplők tűnnek fel a múltból, pár mondatban utalva komplikált, nem fekete-fehér viszonyukra Kelemennel. A felelevenített konfliktusok bemutatására nincs elég ideje az előadásnak, ezért a sok figura megjelenése zavarossá és céltalanná válik. Pedig jóval több potenciált rejtenek magukban, mint a jelenben élő, szellemeket elfogadni kénytelen szereplők részletesebben bemutatott nehézségei. A show-t így Kőszegi Ákos építésvezetőjére bízták az alkotók, aki tisztességgel hozza is a vélt igazáért vehemensen kiálló, majd zavarba esett figurát, csak éppen ennél kaphattunk volna többet is, ha máshova kerülnek a hangsúlyok.
Ugyanígy céltalanok az amúgy önmagukban érdekes, a színház efemer jellegével játszó megoldások: a Ruszt József Stúdió előterét átalakították építési területté, mintha éppen ezt a színházat alakítanák át és nem a kamaraszínpadot. (Volt olyan néző, aki be is dőlt a díszletnek, és érdeklődött a ruhatáros nénitől, hogy mikor fejezik be a munkálatokat.) A játék itt kint, a közönség között kezdődik, ám az így megteremtett közelséget nem használják ki vagy viszik tovább az előadás folyamán. Különösen feleslegesnek hat, amikor a második felvonást ugyanezzel a megoldással kezdik. (Itt ráadásul a cselekmény már nem is a lebontásra ítélt színházban játszódik.) A gesztus céltalan rendezői manír.
Ugyanígy a kivetítőn bejátszott dokumentarista részletek: egy lányt látunk, aki Kecskeméten sétálva járókelőket szólít meg, többek között olyan kérdésekkel, hogy hisznek-e a szellemekben, tudják-e, ki volt Kelemen László, és megnéznék-e egy róla szóló darabot. Formai sokoldalúság, de pusztán az a tény, hogy az emberek nem tudják, ki volt az első magyar nyelvű színtársulat alapítója, aligha indokolja, hogy egy róla szóló előadás miért szólna a mához és miért lenne érdekes. Cserébe a lebontható, széthúzható, sejtelmesen megvilágított díszlet (Ondraschek Péter) és a szellemek láthatatlanságából és eltérő világfelfogásukból adódó helyzetkomikum az előadás végéig leköti a nézőt.
Kelemen Lászlónak és társulatának régies, költői beszédmódot adnak az alkotók, előadásaik korabeli sajátosságait szándékosan karikatúraszerűen mutatják be, ami így újabb humorforrás lesz. Kelemen jelentősége elsősorban színházi eszméiben jelenik meg, kitartó küzdeni akarásában és nem feltétlenül színészi nagyságában. Mint ígéri, őrangyala lesz az újító színházi törekvéseknek. Reméljük, tényleg. Mindenesetre a róla szóló előadás pusztán csak szellemes.
(2014. december 5.)
