Urbán András rendezése egy hányattatott sorsú város 20. századi történelmét mutatja be, és azokra a vissza-visszatérő jelenségekre irányítja a figyelmet, melyek mind a mai napig meghatározzák Újvidék (azaz latinul Neoplanta) hétköznapjait és közérzetét. A Végel László vajdasági magyar író azonos című regényének felhasználásával megvalósuló előadásban olyan témák merülnek fel, mint a kisebbségi lét, a második világháború borzalmai, vagy a „viharos évszázadok” problémája: milyen is az, amikor egy nép más nemzetek, államok akaratának van kitéve? Elfogadja sorsát, küzd ellene, hárít? Szerepe szerint áldozat, bosszúálló avagy hős?

A felvetett probléma igen komoly, és az előadás tudatában van annak, mennyire érzékeny kérdéseket taglal – ezért van jelen a különös irónia, mely az olykor felfoghatatlant is elviselhetővé teszi. Ilyen például a nyitókép, melyben Mária Terézia szabad királyi városnak nyilvánítja a magyarok, szerbek, németek és bolgárok lakta várost, és elkereszteli Neoplantának. A cím, a jogok megvannak, a cél pedig a békés együttélés. Mégis, azonnal kételkedünk: Urbán előadásában ugyanis Mária Terézia az arcára kerülő ropogós száz eurós bankóért cserébe indítja útjára a szép vállalkozást – nem pedig a békés együttélésbe vetett hite miatt.

A díszlet egyszerű és maximálisan funkcionális – két hosszúkás asztal, székek, pár színes terítő, no meg számos kellék, melyek mozgásba hozzák a térben és időben szabadon szálló előadást. Eleinte rendezetlenség uralkodik a térben, majd rend lesz, mely később ismét széthullhat – ugyanúgy, ahogy Újvidék történelme is hullámzik az évtizedek és háborúk, nemzetiségi konfliktusok során. Az alapvetően dokumentarista stílusú, a történeti távlatokra rálátó alkotásban folyamatos játék van a színészek apró, egyedi jelenetei, az olykor igen durva rock koncertek hangulatát idéző tablók, az erős és a finom hatások között.

A színészek egyszerű színházi nyelven szólalnak meg, a játszók alapvetően kifelé beszélnek, a narráció révén utazunk térben és időben, miközben a színészi test is kiemelt jelentőséget kap. Az alakítások egyik lényeges pontja a mozgás, mely katonás és feszes, és általában egy furcsán ellenséges kisugárzás határozza meg – elidegenítőek az elmagányosodott, egymástól elérhetetlen távolságra került szereplők, a szerepeiket folyamatosan felvevő és ledobó színészek. Nincs szükség szájbarágó realizmusra – a halott test egyszerűen összecsuklik, az élő-játszó test végighúzza a színpadon, a színész pedig felkel és távozik, hogy új alakban, új sorssal térjen vissza néhány perccel később. „Mindnyájan jöttmentek vagyunk” hangzik az előadás egyik tételmondata – ez is közös magyarban, szerbben, németben egyaránt.

Az újrakezdés fontos motívum. Ahogy elindulunk a második világháborútól, számos olyan jelenettel és anekdotával találkozunk, melyek a Kamrában látható Vörös című előadásban is fontos szerephez jutottak: jégbe ölés, a nemzetiségek közti gyanakvás, a bosszú véget nem érő láncolata rajzolódik ki az előadás során. Többek között egy magyar, egy szerb és egy német katona történetén keresztül figyelhetjük meg az ingamozgást nemzetek és ideológiák között – aki az egyik jelenetben totális hatalommal bírt élet és halál felett, a másodikban már sehol sincsen. Újabb tételmondat: „minket mindig megvált valaki.” De nekünk, akik a megváltók nyomában Neoplantán maradunk, nekünk kell helyrehozni a károkat – ha egyáltalán helyrehozhatók. A problémát számos különböző oldalról szemlélő előadás mindeközben egyetlen nézőpontot képvisel: az emberét, aki ideológiáktól mentesen, társai között szeretne élni – feltéve, ha a világtörténelem nem rángatná hol jobbra, hol balra.

Az előadás nagyban épít az újvidéki és a tágabb értelemben vett vajdasági magyar történelemre, így számos olyan jellel találkozhatunk az előadás során, melyeken érezzük, hogy nagy a jelentőségük, jelentésük viszont rejtve marad előttünk. Egyes jelenetek kifejezetten erős hatásra építenek, nem túlzás hatásvadászatot emlegetni, máskor pedig egyértelmű, hogy a sokkoló megoldásokkal ki akarják mozdítani a nézőket kényelmes pozíciójukból– mellvillantástól kezdve hosszan elnyúló, a végső romlás felé mutató koncertjeleneten át erőszaktételig és gyilkosságig minden megtörténik a színpadon. Mindeközben van, amikor meglepően érzelmes lesz az előadás, lírai szövegekkel, olykor erősen hullámzó színészi játékkal, lágy gitárzenével aláfestve. Megint máskor a humoré a főszerep – bár ez a humor inkább fűszer, mint lényegi gondolati alkotóelem.

Az egyre vadabb és erőszakosabb történelmi eseménysor végül az előadás legfontosabb szegmensébe fut: ez pedig a színészek felszínen civil beszélgetése arról, mit is jelent számukra magyarnak lenni ma, Újvidéken. Szerencsére nem summázzák az előadás mondanivalóját, hanem eszköztelenül, nyíltan beszélnek mindennapos problémáikról, eloszlatnak tévhiteket és megosztják velünk valós félelmeiket. A kisebbségi lét a fő téma, mely ma már nem csak a Vajdaságban kérdés, hanem általában Szerbiában és Európában: lényeges momentum, amikor az egyik színész mint magyar meleg, és így mint „kisebbség a kisebbségben” szólal meg. Ez a gondolat nagyon fontos az előadás egésze szempontjából: ha vért ontanánk azért, hogy a magyar kisebbséget megvédjük, vajon egyéb, nem nemzetiségi alapon kiválasztott kisebbségek esetében is ezt tennénk-e? A megkülönböztetés lehet pozitív és negatív is – miért és milyen alapon választunk a kettő között?

A három újvidéki katonán nem látszik, magyarok, szerbek vagy németek-e. A világégés közepette csak önmagukra számíthatnak, csak egymásban bízhatnak a túlélés érdekében. Később hiába ismerik egymást, a külső, „nemzeti” hatalom arra kényszeríti a szerbet, hogy ölje meg a magyart és a németet. Az egyszeri, egyedi ember így lesz az ideológia kiszolgálója, egy elvont gondolatrendszeré, mely egyetlen tulajdonságuk alapján választ el embereket egymástól. Urbán előadása valójában korszerűtlen – ugyanis a humanizmus hangját hallani belőle. Az embert szemléli és szemlélteti csupasz valójában, mert nincsen a homlokára írva, hogy ki is ő. Neoplanta történelme ennek a humanista gondolatnak lehetne a tökéletes példája – bár a száz eurós bankjegyekből összevarrt ruhában újra fellépő Mária Terézia kételkedésre adhat okot.

Az ideológiák ugyanis mindig életszerűtlenek.

(Thália Színház, 2014. december 8.)